Mai üzlettudományi ismereteink szerint a doppingot a minőségbiztosítás hiánya okozza a sportban. Nem a győzelemre törekvés, nem a túlzott elüzletiesedés, hanem a betartandó protokollok hiánya, ami meghatározná azokat a sztenderdeket, amelyek között a sporteredmények korrekt módon, tisztességes verseny keretei között összehasonlíthatóvá válnak.

A nemzetközi olimpiai mozgalom vezetői heroikus erőfeszítésre szánták el magukat. A huszonnegyedik órában, amikor már a lovak is doppingolnak. Az élsportolóktól ezentúl mélyen a magánéletükbe belenyúlva megkövetelik, hogy elérhetővé tegyék magukat a razziázó egészségügyi ellenőrzés számára a nap minden szakában és a hét minden napján. Még a telefonhasználati szokásokba is beleavatkozott a (nemzetközi) sportvezetés. Ebből talán kitűnik, hogy végső erőpróbáról van most szó az egészség imázsára épülő értékvezérelt sportideál és az eredménycentrikus szórakoztatóipari felfogás között. Félreértés ne essék: éppen az előbbi az, amely az imázs kereskedelmi hasznosítása révén "el tud üzletiesedni": ám a sportszponzoroknak elengedhetetlenül szükségük van az egészség szó eredeti jelentésére, ebből nem engedhetnek.

A közképpel kereskedőknek épp elég gondjuk van azzal, hogy a dopping nélküli élsport is számos megbetegedéshez vezet, s hogy a pályájukat befejező profeszszionális sportolók pár hónap elteltével már soha többé nem állíthatók egészségügyi példaképül, úgy megváltozik a testi megjelenésük. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a versenysport teljes mezőnyének horribilis összegeket felemésztő egészségügyi menedzselése - minden reformkísérlet ellenére - még mindig a járulékfizetőket terheli.

Míg a nemzetközi sportvezetés a globális sport érdekét szem előtt tartva elszánta magát a szakításra, és igazán független ellenőrző testületet hozott létre, amely hamar kiépítette a maga ütőképes világhálózatát és megkezdte a küzdelmet, addig a nemzeti sportestablishment minden országban a visszarendeződésre játszik. Más országokban, meglehet, jó eséllyel - nekünk azonban Athén után semmi esélyünk nincs a jogi csűrés-csavarásra. Legfeljebb az utóvédharcra, a mikromenedzsment nehézségeire hivatkozó szabotálásra.

Közgazdászkörökből mindenesetre már elegen szállítják nekik a kifogások értelmezési keretét: olyan ez a mai felbuzdulás, mondják, mint az Avery Brundage NOB-vezér időszaka volt a múlt század hatvanas éveiben. Brundage az amatörizmus "avítt angolszász fantomja" jegyében körömszakadtáig küzdött azért, hogy kirekesszék a nyíltan hivatásos sportolókat az olimpiáról. És lám, hol van ma már, kérdezik hangsúlyosan, az amatörizmus e maximája? Ugyanilyen sorsra jut majd ez a mai doppingellenes szélmalomharc is, hiszen ugyan kit érdekel majd egy 12 másodperces 100 méteres futás...

A sportorvosok pedig azt suttogják, hogy a mai teljesítmények mellett éppen a testi egyensúly megőrzése érdekében van szükség mesterséges beavatkozásokra... A sportvezetők a mindenkori doppingvétség egyéni és eseti elbírálását szorgalmazzák, hiszen a "szövegösszefüggés" ismerete nélkül soha nem ítélhető meg a cselekmény. Nem szabad, vetik fel, összehasonlítani egy vízumköteles ország (sic!) ellenőrzési rendszerét egy szabadon átjárhatóéval (a miénkkel), mert nálunk így nem lehet előre értesülni az ellenőrök érkezéséről...

A megfigyelő nem kíván állást foglalni a vétséggel kapcsolatban - kivált, hogy a sportolónak most már papírja van arról, hogy nem követett el hibát. Egyedül a Roger Moore-mozzanatról szólna ez a hozzászólás, arról, hogy milyen társadalmi kontextusban mer tengelyt akasztani a sportoló, és előnyben részesíteni egy kézfogást a kötelességével szemben.

Ezt a csatát nem Magyarországon vívják meg, de itt sem mindegy, hogy a vesztes oldalon végzünk-e majd. Márpedig ha a szakmai közvélekedés megengedi, hogy a sportoló nyűgnek - alkalmanként akár lerázható nyűgnek - tekintse az ellenőrzést, akkor a szabadidősporthoz is visszacsatolni képes versenysport egésze károsul. Hiszen ez a kívánatos visszacsatolás éppen az egészség közvetítésével valósul meg. Ha pedig valaki azt mérlegeli, érdemes-e ragaszkodni "a talán avítt egészségfelfogáshoz", annak a következő tréfás jövőképet és komoly történelmi példabeszédet ajánlom a figyelmébe. Ha a sport egy napon végképp elveszíti a játékosság minden elemét, és tisztán cirkuszi attrakcióvá válik - a cirkuszi artisták abszolút sportemberek! -, akkor logikus fejlemény lesz az is, hogy a nagyobb látványosság kedvéért a sportolók meztelenül versenyeznek majd, mint az ókori játékok vége felé. Ekkor pedig - újra a római pápa vagy valaki más - egyhamar betiltják majd másfél évezredre megint az olimpiát, csakúgy, mint régen.

A szerző közgazdász