A mostani elnökaspiránsok, Hillary Clinton, John McCain, Barack Obama és Rudy Giuliani is alapvetően hasonlóan vélekednek külpolitikai kérdésekben, mint a Bush-kormány. Amerikában is nehezen értik, hogy az USA külpolitikáját nem a neokonzervatívok, vagy néhány ekként elkönyvelt ember alakítja, hanem az a II. világháború óta kitaposott ösvényt követi. George W. Bush megválasztása előtt az USA harminc év alatt kilencszer avatkozott be fegyverrel – nyilatkozta a NOL-nak Robert Kagan (49 éves), Dick Cheney amerikai alelnök külpolitikai tanácsadója, a Carnegie Alapítvány vezető munkatársa. Hozzáteszi: „Bill Clinton elnöksége Irakhoz is éppen úgy viszonyult, mint Bushé – legyen szó akár a tömegpusztító fegyverekről. A Kongresszus támogatta Busht a háborúban. Más kérdés, hogy amikor rosszra látszottak fordulni a dolgok, akkor mindenki hárította a felelősséget, és másra mutogatott.”

A felesége, Victoria Nuland, az USA NATO-nagykövete révén Brüsszelben élő konzervatív szemleíró - aki e minőségében a The Washington Post, a Policy Review, a Weekly Standard hasábjairól is jól ismert - hétfőn a budapesti Közép-európai Egyetemen tart előadást Transzatlanti kapcsolatok: a történelem visszatérése címmel.

 A „visszatérés” fogalma visszautal Francis Fukuyama ismert elméletére, amely szerint a történelem véget ért, a liberális demokrácia a kommunizmus bukásával világszerte létjogosultságot nyert. Robert Kagan ezt geopolitikai és ideológiai oldalról is vitatja. – Noha igaz, hogy továbbra is az USA az egyetlen szuperhatalom, a „zárókő” a nemzetközi kapcsolatokban, felemelkedő hatalomként Oroszország és Kína is igyekszik nagyobb befolyást szerezni (előbbi elsősorban Európában, míg az utóbbi Kelet-Ázsiában), ráadásul politikai rendszerüket az autokrácia jellemzi – mondja. – Vlagyimir Putyin elnök nem viccelt, amikor a Szovjetunió felbomlását a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezte. Moszkva választott: ma nem a Nyugat irányába megy.

 Miközben bírálat éri az USA szerepvállalását a világban, ma Oroszország és Kína térhódítása kelt új aggodalmat – állítja az elemző, a Külkapcsolatok Tanácsának tagja. Kagan ugyanakkor kérdésünkre igen óvatosan megkerüli az állásfoglalást, hogy a Moszkvához való viszony vezethet-e olyan fokú bizalomvesztéshez a nyugati közösségen belül, mint amilyet a Magyar Nemzet történetesen éppen Nuland nagykövet, Kagan felesége egy állítólagos megjegyzésére hivatkozva pedzegetett. (E szerint az Egyesült Államok nevében kifogásolta volna Laborc Sándor hírszerzőfőnöki kinevezését, mivel a moszkvai „KGB-főiskolán” végzett, egykori osztálytársai pedig a Putyin-rendszer magasrangú titkosszolgái.)

– Köszönöm, hogy felment az alól, hogy ebben állást foglaljak, hiszen nagyon kell vigyáznom, mit mondok a feleségem diplomáciai tevékenységét is érintő kérdésekben. Az azonban megállja a helyét szerintem, hogy Oroszország törekszik a nyugati közösségen belül adódó rések kijátszására, az egyes országoknak pedig maguknak kell tudniuk kezelni ezt a helyzetet, s eldönteniük, hogyan viszonyulnak egy egyetlen ember által vezetett autokrata országhoz – mondta Robert Kagan, bírálva az Európai Unió közös külpolitikáját (pontosabban annak hiányát) is. – Az elmúlt nyolc évből hatot töltöttem Brüsszelben, s azt látom: a közös külpolitika még kevésbé markáns, mint korábban volt. Nem is nagyon látom a jelét, hogy a helyzet ebben javulna. Ha az európai külpolitikát keressük, továbbra is Berlint, Párizst, Londont, Rómát kell néznünk - mondja Robert Kagan, aki már igen fiatalon, 26 évesen George Schultz akkori (republikánus) külügyminiszter beszédírója lett, s elsősorban a tengerentúliak alacsonyabb biztonságpolitikai ingerküszöbének frappáns megfogalmazásáról vált ismertté az öreg kontinensen: „az amerikaiak a Marsról származnak, az európaiak pedig a Vénuszról.”

Brüsszeli tudósítónktól

Robert Kagan