A szakértőknek plauzibilis magyarázatot kéne találniuk arra a kérdésre, hogy Olaszországban a bevándorlók által elkövetett bűnesetek (állítólag) kétharmadát miért éppen román állampolgárok követik el. Ahogyan arra is, hogy a román állampolgárságú bűnözők miért foglalnak el más államokban is előkelő helyet a bűnözési statisztikákban? Az olasz kormány azonban azzal, hogy a közvéleményben réges-régen érlelődő románellenesség eszkalációjához egy roma származású román állampolgár esetét választotta "elrettentő például", a román politikai elitnek és a nyilvánosságnak is felkínálta a kényelmes lehetőséget, hogy az ügyet a "romabűnözés" számlájára írja. A román nyilvánosság egy része kapva-kapott az alkalmon, pedig már számos román újságíró is leírta: Mailat roma származású ugyan, de a román állampolgárok által elkövetett bűnesetek jelentős, sőt - a napi hírekből ítélve - nagyobbik részét nem roma származásúak követik el.

Megkerülhetetlen tehát a kérdés: mi állhat ennek hátterében? Genetikai jellegű okok semmiképp. A román diaszpóra származás tekintetében egyébként is legalább olyan sokszínű, mint maga az ország. Az okok inkább politikaiak és történetiek lehetnek, melyek minden bizonnyal a török időkre s a nemzet-, illetve államépítés múlt századi gyakorlatára vezethetők vissza.

A "helyes" etnikai arányok kialakításának alapelve a két világháború között lehetőséget teremtett arra, hogy az erdélyi magyar és szász városokban nagy csoportokat legálisan kiszoríthassanak a politikai és a gazdasági hatalomból, majd fokozatosan a románná tett kulturális nyilvánosságból is. Ez pedig súlyosan rombolta a legalitásérzést a társadalom egészében. A "jó román" és a "rossz román" közti megkülönböztetés a társadalom különböző csoportjainak küzdelmeiben is meghatározó szerephez jutott, s a szocializmus éveiben a román szellemi élet legkiválóbb személyiségeit is rács mögé juttathatták ellenfeleik.

Egy olyan társadalomban pedig, ahol eltérő indokolással ugyan, de csaknem száz esztendőn át bizonyos társadalmi csoportokat legálisan meg lehetett fosztani jogos tulajdonuktól, a tulajdon fogalmának is elkerülhetetlenül viszonylagossá kellett válnia. A szocializmusban az osztályszempontok játszották a meghatározó szerepet, de Erdélyben a nemzeti és az osztályszempontok továbbra is átfedték egymást, hiszen az arisztokrácia és a polgárság túlnyomó része magyar, szász, sváb, zsidó, örmény származású volt. Az eltulajdonítás továbbra is törvényes keretek közt mehetett végbe, az ún. kizsákmányoló osztályok tagjait legálisan és kollektíven lehetett kiforgatni vagyonukból, sőt erkölcsi javaikból is. És ezeket az eljárásokat közvetve vagy közvetlenül a nyugati közvélemény is akceptálta (lásd Ceausescu '70-es évekbeli sajtóját).

Az indokolás pedig az volt, hogy az idegenek "ezer éven át" elnyomták és kizsákmányolták a románokat. Ami most történik, a korábbi sérelmek természetes jóvátétele.

Csakhogy a nacionalista logika szerint hasonló "jóvátételre" tarthatnak igényt a Rómában (azaz a román nemzeti mitológia szóhasználatában: "őseik" földjén) dolgozó mai Romulusok is, akik az olasz társadalom perifériáin, megalázó feltételek között kénytelenek robotolni - olasz viszonylatban - kevéske pénzért. Senki sincs tekintettel római származásukra és a román állam által hosszú-hosszú évtizedeken át hivatalosan kultivált "nemzeti kiválóságukra". A "többet dolgozom, mint ő, és mégis kevesebbet keresek", illetve az "én is a rómaiaktól származom, mint ő, és mégis úgy bánnak velem, mint a rabszolgájukkal" traumatizáló élménye feloldhatja azokat a gátlásokat, melyek a bűnöző hajlamú egyéneket más körülmények között (pl. idehaza) viszszariaszthatják a súlyosabb bűnök elkövetésétől. (A Romániából érkező bevándorlók túlnyomó része persze nem válik bűnözővé idegenben sem.)

A nyár óta nyomaszt egy firenzei emlékem. Éppen a San Lorenzo-templomot kerestük a feleségemmel, amikor az egyik utcasarkon egy jól öltözött, jó arcú, harmincöt év körüli fiatalemberre lettem figyelmes, aki éktelen dühvel szidta az olaszokat románul. Lehordta őket cigányoknak, tekergőknek, rabszolgatartóknak, mindennek. Magam is megrémültem tőle. Félrébb húzódtam, nehogy a közelben álló carabinierik a végén a mi román útlevelünket is elkérjék. Egyszerűen nem értettem, honnan lehet bátorsága egy román állampolgárnak egy idegen országban úgy viselkedni, mint, mondjuk, Marosvásárhely vagy Kolozsvár főterén.

S aztán eszembe jutott egy másik eset is. A feleségem egyetemista koromban elvitt egyszer a Csucsa körüli hegyekbe. Az egyik csúcs körül összeakadtunk egy rokonszenves fiatal csobánnal. A feleségem (született nagyváradi lévén) kíváncsi volt: mióta élnek ott? Mármint a hegyek tetején? A fiatalember kihúzta magát és büszkén kivágta: Traianus óta.

A törvényszegések a közös "őshazában" erkölcsileg ismét "motiváltaknak" tűnhetnek. A megaláztatást ugyanis a nemzeti tudat annál nehezebben viseli, minél jobb véleménnyel van önmagáról.

Megoldás csak hosszú távon képzelhető el, és alapja csakis az idegen kulturális csoportok iránti tolerancia megszilárdítása, a mindenkori többség múltbeli bűneitől való kölcsönös és radikális elszakadás, a kisebbségi jogegyenlőség kelet-közép-európai és európai garantálása lehet. Ennek persze csak hosszú távon lehetnek esélyei. Ezért kéne késedelem nélkül dűlőre vinni végre a kisebbségi reformokat.

Itthon és Európában egyaránt.

Bíró Béla,

újságíró, Sepsiszentgyörgy