(Rossz belegondolni, hogy az iróniával hozzá hasonlóan hűvös viszonyt ápoló olvasók pont ellenkezőjét hüvelyezik ki írásomból, mint amit én mondani szándékozok, de hát ha egy viccet magyarázni kell, az már veszett fejsze nyele, másrészt pedig azzal a gondolattal nótát írni, hogy mit szólnak majd hozzá a süketek, nem volna érdemes.) Valójában azért térek vissza a témára, mert nem beszéltük ki a dolgot igazán.

Történt ugye, hogy Horváth Ágnes hivatalos afganisztáni útjára magával vitte újdonsült férjét is. Az ellenzék súlyosan kifogásolta az adófizetők pénzének efféle költését. Az Egészségügyi Minisztérium hivatalos válaszában leszögezte, hogy a férj útja nem vette igénybe az adófizetők pénzét, hiszen a repülőgépen úgyis volt üres hely, az afganisztáni katonai tárborban üres ágy, tehát többletköltség nem keletkezett.

Vegyük szemügyre az érvelést!

Ha valaki a tudomány mai állása szerint ingyenesen eljuttat A pontból B pontba egy átlagos tömegű és kiterjedésű férjet, különösen ha azok a pontok több ezer kilométerre vannak egymástól, akkor az illető Nobel-díjat érdemel, de érdemes művész kitüntetés mindenképpen soron kívül jár neki. Repülőgépbérlés, a pilóták fizetése, a kerozin, a reptéri illetékek stb. - nem kell különösebben ragozni a felmerülő költségeket. Készséggel elhiszem, hogy ez nem a magyar adófizetők pénzéből ment, de valakinek akkor is állnia kellett a költségeket. Talán más ország(ok) adófizetői állták, ami némi könynyebbség ugyan magyar szívünknek, de azért eléggé snassz.

Vegyük az érvrendszernek azt a részét, hogy úgyis volt üres hely a gépen! Egy pillanatra fogadjuk el a minisztérium magyarázatát, és végezzünk el egy gondolakísérletet! Történetesen a gépen utazó kollégáktól tudom, hogy még így is maradt üres hely a repülőn, ezért Horváth Ágnes tulajdonképpen magával vihette volna a kedves mamát is, az anyóst, és rajtuk kívül még legalább tucatnyi közeli és távoli rokont, ismerőst. Úgy gondolom, nagyjából a tizedik ingyenes pótutasnál már a minisztérium is elkezdett volna feszengeni, hogy ez azért több a soknál. Nos, amiért snassz tíz rokon a gépen, pont ugyanazért snassz az az egy is.

Az "úgy is volt szabad hely" érv szétzúzására egy másik gondolatkísérletet javaslok: képzeljük el, a bliccelő utas azzal védekezik, hogy a villamos amúgy is ment, volt is rajta üres hely, nem okozott ő kárt senkinek azzal, hogy nem vett jegyet. Nem jósolnék ezen érvrendszernek nagy sikert. És higgyék el nekem, hogy ebből a szűken vett erkölcsi szempontból nincs különbség a villamos és a repülő között.

Vannak azonban ezzel az úttal ennél sokkal súlyosabb gondok is. Horváth Ágnes afganisztáni látogatásakor hivatalosan a Magyar Köztársaság kormányát, s azon belül pedig az Egészségügyi Minisztériumot képviselte. Mivel a férje nem kormánytag, s tudtommal a minisztériumnak sem alkalmazottja, semmi keresnivalója se volt a delegációban. Úgy is fogalmazhatok, ha odakint ilyen minőségében lerakott egy alapkövet, akkor azt most fel kell szedni, mert nem érvényes! (Gyengébbek kedvéért: ez vicc próbált lenni!)

Mindebből talán már kitetszik, hogy az ifjú menyecske súlyos szereptévesztésbe esett, amikor összekeverte miniszteri és fiatalasszonyi mivoltát. A terepszínű öltözékhez és rohamsisakhoz viselt retikülje pedig csak rózsaszín hab ezen a tortán. Az ellenzék ugyanis a férj mellett a rózsaszín retikült is kifogásolta azzal, hogy az felesleges biztonsági kockázatot jelentett a miniszter asszony társaságában lévőknek abban a veszélyes, polgárháborús országban.

Egyszer érdemes volna tudományos alapon megvizsgálni, hogy ha egy kormány hülyeségeket beszél, akkor törvényszerű-e, hogy az ellenzéke is azt tegye. Valami lehet ugyanis benne tapasztalataim szerint. Szóval, kedves Fidesz, a rózsaszín retiküllel nem a biztonsági kockázat volt a baj, hanem az, hogy jelezte: a miniszter asszony nincs igazán képben az adott szituációban a saját helyzetét és szerepét illetően. Valószínűleg azt képzelte, hogy egy laza kalandtúrával egybekötött pótnászúton vesz részt, és ehhez tényleg úgy illik
a rózsaszín retikül, hogy
csak na!

Na most, hogy fokozzuk a pánikot, erre a menyecskére van bízva a rendszerváltás óta az ország egyik legnehezebb, leghúsbavágóbb és legbonyolultabb vállalkozása, a teljes magyar egészségügyi rendszer reformja. A magam részéről egyre nagyobb kétségbeeséssel figyelem az ezzel kapcsolatos, egyre durvuló politikai és szakmai vitákat. Átlagemberként képtelen vagyok követni őket, soha nem tudom eldönteni, hogy hol végződnek a komoly szakmai érvek, és hol kezdődnek a status quo megmaradásában érdekeltek a szakmai köntösbe burkolt fenntartásai. Páciensként csak annyit tudok, hogy az egészségügyből kivont százmilliárdok hatása már nagyon érződik, hihetetlenül sokat romlott az ellátás színvonala, külső szemlélő számára is világosan észrevehető az az elképesztő fejetlenség, tanácstalanság, ami az egészségügyben az átalakulást kíséri.

Eddig azzal vigasztaltam magam, hogy lehetnek mindenféle viták, előfordulhatnak átmeneti tévutak, tévedések, egy időre óhatatlanul rosszabbodik a helyzet, amíg el nem jön a kibontakozás. De hát türelem, hiszen a fontos posztokon mégiscsak felkészült és képben lévő szakemberek ülnek, akik óhatatlan nehézségek árán ugyan, de majd csak elvezetnek bennünket a célig.

Most már egyáltalán nem vagyok biztos ebben.