- Ki a gyáva és ki a hős ebben a filmben és a mai Amerikában?

- A középnemzedékünk és főleg a fiatalok, akik az utóbbi években teljes közéleti és politikai apátiába zuhantak, és csak a szűk értelemben vett életük érdekli. Értem, sőt megértem, hogy sokan szkeptikusan élték át az elmúlt hat évet. De a cinizmus, a közöny és főleg a félreállás nagyon veszélyes. Én már nem sok vizet zavarok, de a fiataloknak élet-halál kérdése, hogy figyeljenek, aktivizálódjanak és elszámoltassák a politikát. A sors iróniája, hogy ebben a filmben pont én játszom az egyetemi tanárt, én, akit annak idején eltanácsoltak az egyetemről, olyan hidegen hagyott a tudomány. Az egyetemi fiaskó után másfél évig fillérekből végigstoppoltam Párizst, Firenzét, Madridot, Zürichet, jártam a múzeumokat, diákszállásokon laktam, és sokkolt, hogy az európai kortársaim milyen felvillanyozottan politizálnak, amivel engem ki lehetett kergetni a világból.

- És kit tart felelősnek az össztársadalmi közönyért?

- 2001. szeptember 11-én a kormány arra kérte az amerikaikat, mondjunk le a szólásszabadságról, az ellenkezés jogáról, az intézkedések megkérdőjelezéséről, és adjunk neki teljhatalmat, mert nagyon kemény feladat vár ránk, amelyhez hazafias öntudat és nemzeti egység szükséges. Mindannyian belementünk, én is, mondván, az ember nem akar hazafiatlanná válni, tehát befogja a száját. Későn jöttünk rá, hogy alaposan behúztak a csőbe. Ugyanis szabályos bűncselekmény, ahogy a kormány lehengerelt, elnémított, visszaélt a bizalmunkkal, megtagadta tőlünk az igazat, tönkretette a nemzetközi reputációnkat, felkészítetlen és gyanútlan fiatalok özönét kergette a frontra, devalválta a dollárt, soroljam? De mind szépen lefeküdtünk neki: a kongresszus, a sajtó, az egész ország. A Gyávák és hősök ezt boncolgatja: az egyetemista, akit nem érdekel a politika, tehát nem szavaz, a politikus, akit csak a győzelem és a hatalomvágy hajt, az újságíró, aki gyanakszik, faggat, és mardossa a lelkiismerete. Meg az a két nyomorult kiskatona, aki önként, dalolva adja az életét a haza védelméért egy politikailag elmebeteg és stratégiailag átgondolatlan invázióban. Mi meg csak nézünk. És közben mire gondolunk?! Például ezért is örülök, hogy most végigjárhatom az európai fővárosokat, mert legalább a magam nevében a szemükbe nézhetek, hogy bocsánat, Európa, bocsánat, világ.

- Mennyire aggasztotta, hogy ez a szokatlanul rövid film inkább színpadra, mint moziba kívánkozik és a pattogó dialógusok sokkal intelligensebb nézőt feltételeznek, mint a mai mozilátogatók derékhada?

- A Sundance-intézetben tömérdek forgatókönyvet kapok, csupa akció, satnya szellemi muníció. Ez a forgatókönyv több helyszínt és szituációt köt össze, és igaz, hogy hiányzik belőle a pattogatottkukorica-mentalitás, de mellbe vág, mert kérdez és követel. Igen, a moziban nagy csapdát jelentenek a beszélő fejek. De ha a színészek meg tudják tölteni és emelni a párbeszédeket, akkor a néző párbajt lát, és nem dialógust hall, adott esetben a professzor és a diákja, a szenátor és a tévériporter között. A filmet egyébként azért vágtam ilyen rövidre, hogy minél feszesebb legyen, érzékeltetve, hogy az óra mindannyiunk feje fölött gyilkosan ketyeg.

- Ebben a szezonban több film is foglalkozik ezzel a témával, de az öné kétségkívül a legmerészebb és legszókimondóbb. Ugye azért sikerült finanszíroztatni, mert Tom Cruise-t, a United Artists társtulajdonosát kérte fel főszereplőnek?

- Kérdezze csak meg egyenesen, hogy eladtam-e magam. Fontos, hogy tisztázzuk, mert nem maga az egyetlen, akiben ez felmerül. Nem. Nem voltam, és nem vagyok eladó. Szerintem hármunk kombinációja, Meryl, Tom meg én elég erős csapatnak tűnt ahhoz, hogy a stúdió igent mondjon. Az eredeti forgatókönyvben a szenátor jóval idősebb, kiégett ember. Azért írattam át fiatalra, mert a jelen és főleg a jövő azé a simulékony, mosolygós, megfoghatatlan, hibátlan megjelenésű, okos, felkészült, lehengerlően demagóg, tehát életveszélyes politikusé, aki ma harminc, maximum negyven. Tom Cruise maga a megtestesült amerikai ideál, tele kirobbanó vitalitással, robusztus energiával, bíztam benne, hogy hitelesen el tudja adni a figurát. Láttam a korábbi filmjeit, de mint színész eddig nem érdekelt. Nem ignoráltam, csak eddig nem volt a palettámon. Ennek a filmnek a kapcsán találkoztunk először, kellemes csalódást okozott a lelkesedése és a nagyvonalúsága. Emberileg semmit nem tudtam róla, mert nem olvasok bulvárlapokat, nem nézek tévét, még internetem sincs. Jobban szeretem a való világot, mint a virtuálisat.

- Kinek szánta voltaképpen ezt a filmet? A republikánusok elevenen felfalják érte. A demokraták megrántják a vállukat, hogy ez meg mit prédikál nekünk arról, amit magunk is tudunk. A tizenéves mozizó kamaszok pedig lebeszélik egymást, hogy a Gyávák és hősökben nincs elég akció.

- Az internet korában sokkal demokratikusabb a kommunikáció, mint valaha, mindenki bloggoljon, amennyit csak akar. Az ultrajobb majd nyilván ultrabalosnak bélyegez, pedig a Tom Cruise-figurából nem csináltam villogó szemű gazfickót. Sőt éppen vele mondatom ki keserűen, hogy a hírtelevíziózás csődje, mikor egy rocksztár válása nagyobb szenzáció, mint az, hogy megszálltuk Afganisztánt. Az újságírónő a szakmai integritását érzi veszélyeztetve, ha megírja, amit a politika diktál, tehát inkább nem írja meg, és kirúgatja magát. A diák pedig azt vágja oda a professzorának, hogy semmi kanala politizálni ebben a velejéig romlott szisztémában, amit különben is kikér magának. Amire én, a professzor azt mondom, de ha nem politizálsz, azt segíted elő, hogy még romlottabb legyen. Azt gondolom, objektív társadalmi kórképet festettem azzal a szándékkal, hogy minden honfitársam alaposan nézzen magába, mit rontottunk el és miért.

- A professzor azt is mondja a diákjának, vigyázz, hamarabb válsz felnőtté, mint gondolod. Ön mikor vesztette el a kamaszhamvasságát?

- Belül mindig gyerek maradtam, és erre a kis időre most már az is maradok. Részben ezért lettem művész. Ezért élvezem a mai napig, amit csinálok. Ezért szeretem a szabadságot. Húszévesen az embernek fogalma sincs a világról, de meg van győződve az ellenkezőjéről, ezért dacol a szüleivel, a tanárral, a hatalommal. Aztán persze belátja, hogy nem volt igaza, és ettől gyakran megzavarodik. De minél tovább halogatja a döntéseit, annál több döntést hoz fölötte és nélküle az élet. Minél később ébred, annál többet rágódhat, hogy mi minden alakult másképp, mint ahogy szerette volna. Én mindenesetre annak a híve vagyok, hogy minél előbb vedd a kezedbe a sorsodat.

New York, 2007. november

Robert Redford