A helyzetet gyakorlati politikusként és értelmiségiként egyaránt értő, a változtatásra programmal rendelkező, ám az értelmiség véleményformálóit bevonó, azokra tisztelettel és egyenrangúan tekintő, feltörekvő személyiségről van szó, aki nálunk jobban, de minket közvetít a társadalomnak, civilizálatlan és bárdolatlan pártjának.

Janus-arcával "emberarcú szocialista" és "emberarcú kapitalista" - ezért hihetett neki egyszerre Tamás Gáspár Miklós, Ferge Zsuzsa, Gönczöl Katalin éppúgy, mint Antal László, Bauer Tamás, Békesi László és mások. Politikailag korrekt nyelvet használt a szegénységről és a nyomorúságról szólva, ahogy gazdaságilag korrekt nyelven beszélt a piacról és az öngondoskodásról elmélkedve. A 2004. őszi "forradalom" a baloldalon a haladó értelmiség számára reményt adott, hogy itt és most egy jól formálódó fiatalembert nemes célokra használhat, ahogy e fiatalember használta az ő gondolataikat, kapcsolataikat, médiabefolyásukat. Közvetlenség és intelligencia, tisztelet és magabiztosság - így látták Ferit.

Teljesült a haladó értelmiség régi álma: először volt személyes miniszterelnöke. Nemegyszer találkoztak, mint az Új Szellemi Front írói Gömbös Gyulával, nemcsak külön-külön vacsoráztak, mint a nagy értelmiségiek Aczél Györggyel, majd Pozsgay Imrével, hanem csoportosan és intézményesen kapcsolatot tarthattak az ország irányítójával. Közvetlenül beleláthattak, sőt érzésük szerint be is avatkozhattak a hatalom gépezetébe. Akarták, nem akarták, maguk is a hatalom - cselekvő, stratégiát csináló, propagandáját vivő - részévé váltak.

Az első belső megroppanások akkor következtek be, amikor 2004 novemberében kiderült, hogy az új miniszterelnök a közelgő választásokra tekintettel nem hajlandó se a gazdasági helyzet valóságának feltárására, se a reformokra. Másrészt, a realitásokkal szembenézve, nem fordítja a kormánykereket balra sem, nem hajt végre fordulatot a tőkével szemben. Mindent alárendelt Orbán Viktor legyőzésének, és elvárta, hogy támogatói is tegyenek így. Ehhez persze nem kellett nagy erőfeszítést tennie, hiszen támogatóinak döntő többsége is elsősorban azt várta tőle, hogy megakadályozza Orbán hatalomra jutását. Ezzel azonban elveszített egyrészt olyan reformereket, akik a gazdasági helyzet feltárását és a reformokat fontosabbnak tartották a választásoknál, másrészt a "vörösebb" hívek száma is valamelyest csökkent. Mindez természetes folyamat. Az új az volt, hogy korábban mindig fennmaradt a szabad bírálat joga a baloldalon, nem kényszerítették a szakértő értelmiséget a tények elhallgatására. 2004 végétől fokozatosan elfogadottá vált a személyes lojalitás gyakorlata.

Tudjuk, hogy a második megroppanást Gyurcsány választások utáni magatartása okozta. Nem úgy, és nem az történt, amit a "haladó értelmiség" várt. Gyurcsány nem vagy kevéssé hallgatott korábbi értelmiségi támogatóira, visszafordította rájuk, hogy korszerűtlenek, munkaképtelenek. Igazán ekkor szakított - átmenetileg vagy végleg? - a kétezerhatos csapat a korábbi, 1953-54-es, 1968-as, illetve az 1980-as évekbeli és 1994-95-ös reformhagyományokkal. Ha a jobboldalon Gömbös Gyula óta volt vezérelv és vezér, a baloldalon nem volt vezérelvű tradíció. A jobboldal tekintélyelvű királyságokat és alkirályságokat hagyományozott ránk, a baloldalon a reformok és reformerek köztársasága vált tradícióvá. Nagy Imre nem volt vezér, ellenkezőleg, a nagyimristák éppen a vezérelv ellen küzdöttek. Nyers Rezső és Fehér Lajos nem voltak vezérek, s a nyolcvanas években senkit nem lehet megjelölni vezérjelöltként sem. 1994-95-ben Békesi László, Bokros Lajos, Surányi György nem voltak vezérek. Senki nem követelt személyes politikai lojalitást a vezér iránt, hanem mindenkitől autonóm szakmai és emberi együttműködés váratott el. Nem volt soha minden egyetlen kézben, nem hitette el senki magával és reformjának kivitelezőivel, hogy egyedül képes mindent átlátni, megoldani valamennyi területen (még Bokros sem, bár hajlama volt rá).

A Gyurcsány-kormány politikája másra alapozódott. Minden hatalom, ismeret, döntés, diskurzus egyetlen személyre összpontosult. Az Orbán királysággal szemben felállt a Gyurcsány királyság, s a felvilágosult abszolutizmus jozefinista légkörében, a "haladó értelmiség" önmagát és az értelmiségi szakmákat arra próbálta rávenni, hogy higgyenek egy szuperagy, szuperhatalom mindentudásában és mindenhatóságában.

A baloldali és liberális reformizmus másik hagyománya az állami szabályozás mellett a társadalmi, a szakmai mozgalom. Nem az autonómiák korlátozása az államész és -akarat által, hanem ellenkezőleg, a piaci és a civil szereplők szabadságának és önállóságának növelése. A kétezerhatosok kizárólag az államész és
-akarat nevében léptek fel, az idő hiányára és az egyetértés megteremtésének lehetetlenségére hivatkozva előszeretettel alkalmazták az állami erőszakot az általuk felismert, egyedül lehetséges jó nevében a piaci szereplőkkel, a szakmai és civil szerveződésekkel szemben. Ezzel a módszerrel sikerült a legfontosabb szakmák - így az igazságszolgáltatás, az oktatás, az egészségügy, a gazdaságpolitikával foglalkozó közgazdák, sőt a központi és helyi közigazgatás - bizalmát elveszíteni. Ennek eredménye, hogy a központi akarat már megszületni is nehezen tud, képtelen tisztességesen előkészített jogszabályokká formálódni, s e szabályok számonkérése az igazságszolgáltatás által korlátozott. A szakmai pozitív mozgalmak hiánya a központi államot dilettáns háborúskodásra és/vagy tehetetlen helyben járásra szorítja.

Végül a dialógus, a kritikus vélemények ütközése, az eretnekség természetessége az 1953 óta - majd' azt mondtam, az 1825-48-as reformkor óta - nekilendülő reformok legfontosabb sajátja. Ugyan mire jutottunk volna a nyolcvanas években, ha egyetlen reformvélemény köré kellett volna sorakoznunk. A kétezerhatos "haladó értelmiség" a folyamatos, tekintélyekre ügyet sem vető vita és dialógus helyett a mindenkori - állandóan változó - hivatalos vélemény védelmezését vállalta fel, mondván, különben jön Orbán Viktor vagy az ódivatú szocialista főnökök. "A legrosszabb baloldal is jobb, mint a legjobb jobboldal." "A legroszszabb reform is jobb, mint a legjobb fennálló."

Ha korábban a jobboldalon volt szokás, hogy a vezér csak és kizárólag a sajátjait, és azoknak is csak lelkes szólamait hallgatja, mostanra a baloldalon is természetessé vált. Kialakult a hatalmi, az értelmiségi és a médiagettó: mindenki magának, magában, magával beszél, és örül, hogy az ellenségeken kívül mindenki teljesen egyetért vele. Aki nem ért egyet, ellenség.

Orbán Viktor és viktoriánusai mindig szállították is a baloldali összeesküvés-elméletekhez a muníciót. Tegnapi barátaink ma árulók, akiket a Fidesz fizet, akikből kibújt az antikommunista, az antiszemita. Ha a jobboldal mindenütt bolsevikok és zsidók után szimatol, a baloldal antikommunista és antiszemita öszszeesküvésekre gyanakszik. Aki leírja, hogy a mieink lopnak, azt jobbról biztatták, mert igaz ugyan, hogy lopnak, de becsületes és lojális baloldali az övéik és nem a mieink lopását hangoztatja. Otthon mi is ordítunk a tolvajok miatt, de a nyilvánosságban... Aki leírja, hogy ilyen szakmailag alkalmatlan kormányt régen látott, hogy sorra fuccsolnak be a reformok, az ellenség, mert mi is tudjuk, hogy miniszterünk idióta, mi is őrjöngünk a kapacitáscsökkentés vagy a szociális törvény miatt, de nyilvánosan...

2007 hidegedő őszén a haladó értelmiség öntudata és reménye erősen megfogyott. Hiszem, hogy kisebbségbe kerültek a vonalasok, s többségbe a szkeptikusok. Kevesebben vannak az egyházatyák, mint az eretnekek. Ha tavaly még komoly gazdaságpolitikusok, szakértők álldogáltak a vonalon, ma mindenki saját kritikus vonalán áll. Soha nem álltak, s nem is fognak Orbán vonalán. De kétkednek az egyedül lehetségesben. Az értelmiségi, ha valóban értelmiségi, egy idő után szembenéz szakmai lelkiismeretével. Kíváncsi lesz a külvilágra. Nem csak a baloldali és a jobboldali vezér tükrében figyeli gondolatait és tetteit. Kivonja magát a gyűlölködésből - magán kezdi. Párbeszédbe kezd korábbi és jövendő önmagával. A leárulózott, ellenségként kezelt másikkal. A monológból dialógus, a hideg polgárháborúból nyílt megállapodás kerekül. A partizánrádióból, a párttelevízióból, a propagandasajtóból sokoldalú, gerinces, tisztességes, már-már pártatlan és élvezhető sajtó lesz. Az értelmiség ugyanúgy helyreállítja az értelem és az érzelem egyensúlyát, akár a társadalom. A hevítés helyett a nyugtatás, agresszió helyett tolerancia, pártvonal és ortodoxia helyett szakmai és emberi hitelesség - mert "az ember titka felelősségének titka", ahogy Havel 1985-ben írta Olgának. "Létezik-e még kicsi pártokon s emberi helyzeteknél fogva véletlen adódó klikkeken fölül az irodalmi baloldal? S mi az, ami ott tarthat még, mint egy csatasorban, és jogot ad büszkén elmondani: baloldalon állasz, mint a Sátán, aki az Istennek legfőbb munkatársa?" - tépelődött Babits Mihály a Baloldal és nyugatosság 1930-as cikkében. Nem Isten, nem Gábriel arkangyal, hanem a kritikus Sátán, az ellentmondó Lucifer, a kétkedő Mefisztó. Vagy következik a névtelen és arctalan eltűnés.