Egy-két éve erre még felkapta volna az ember a fejét, úgy emlékezvén, hogy a műemlékvédelem klasszikus feladata mégiscsak az épített értékek védelme, lebontásuk, átépítésük megakadályozása, de ma már nem csodálkozik.

Mert a szemünk előtt züllött a politikát, no meg a vele összefonódott gazdasági erőket kiszolgáló ingatlanügynökséggé a műemlékek védelmére fölkent hivatal. Volt idő, amikor még csak azt lehetett fölróni neki, hogy képtelen fölvenni a ritmust a rendszerváltás után fölpörgő ingatlanbiznisszel, s mivel csak fut az események után, nem csoda, hogy rendre veszít. Mostanra azonban kiderült, hogy a helyzet ennél sokkal rosszabb: a hivatal nem tud kizárólag a szakmai érveket szem előtt tartó entitásként működni. A tudomány falán egyre több rést üt a politikai és gazdasági érdek.

Papíron persze minden rendben van, egy ház vagy egy utcakép fennmaradását háromféle, törvényben biztosított védelmi forma is garantálhatná. Ehhez képest elég lehangoló, hogy bontottak már műemléki jelentőségű és világörökségi területen, került csákány alá szép számmal ideiglenes és tényleges műemlék is. És ami még megdöbbentőbb: a legutóbbi példák azt igazolják, hogy ha véletlenül a hivatal mégiscsak összekapja magát, és valahol - mint esetünkben a pesti belvárosban - időben lép, feltár, dönt és pecsétel, akkor közbeszól a politika. Legalábbis nehéz egyszerű hanyagságnak felfogni, hogy a hivatal szerint műemléki védelemre érdemes legutóbbi háromszáz építmény listáját egyévi parkoltatás után egyszerűen visszaadta a minisztérium. És arra is nehéz indokot találni, miért rostálja most meg a hivatal a saját korábbi lajstromát.

Az ember hajlamos mind e mögött egy egészen köznapi okot látni. Mondjuk azt, hogy az önkormányzatoknak létérdekük a bontás, mert üres telekre ugrik az ingatlanfejlesztő, és a kasszák nem csilingelnek, ha a dohos házak mégis állva maradnak. A polgármesterek jajszava aztán fölhallik az ugyanazon párti minisztériumig, és még csak nem is érheti szó a ház elejét, mert senki sem mond nemet. Igaz, igent se. A munka kínosabbik részét meg elvégzi az alárendelt hivatal. Amiből az is következik, hogy alapvetően rossz az újra- és újra átírt örökségvédelmi törvény. Hiszen a közös örökség megóvására hivatott szervezetnek legalább olyan komoly feladata van, mint az ombudsmannak: ő az épített értékek jogvédője. És ahogy azt sem vitatja senki, hogy az állampolgári jogok biztosának nem lehet "főnöke", úgy abszurd a rendszer, hogy az örökségvédelem fölött ott áll az ezerfelől ráncigált, ezer érdek által befolyásolt politikum.

A megoldás, alighanem ezt sokan tudják, egy önnön döntéseiért felelős, a társadalommal ténylegesen együttműködő, viszont valóban önálló, kizárólag szakmai érvekkel befolyásolható hivatal lenne. Olyan, amelyik - a maival ellentétben - nem részese a piacnak, nem tulajdonol, nem építkezik, nem tervez, nincsenek tehát elkötelezettségei. Pontosabban, egyféle elkötelezettsége van: az arra érdemes értékek megóvása, az épített környezet minőségének védelme. Aligha kell magyaráznom, mennyivel több ez, mint bármi, amit szimpla "ingatlanfejlesztési" gyakorlattal vállalni lehet.