„Látszólag aprócska helyi konfliktussal van dolgunk, amely elvben nem okozhatna nagy gondot a niamey-i kormánynak. Csakhogy a játszmának néhány nagyhatalmú külföldi résztvevője is van, éspedig Kína, Franciaország és Líbia” – írja Tristan McConnell Nyugat-Afrikában működő brit újságíró az Open Democracyban.

A nomád tuaregek lázadása eddig alig ötven katona életét követelte, de ez csak a kezdet. A nigeri kormány egyelőre nem is ismeri el, hogy törzsi lázadással áll szemben, hanem banditák és kábítószercsempészek számlájára írja a veszteséget. De a tuaregek szervezete, a Nigeri Igazság Mozgalom helyszíni rádiótelefon-üzenetekben, internetes honlapokon és párizsi szóvivői útján tudatta, hogy a tizenkét évvel ezelőtt kötött békének vége. A kilencvenes évek első felében a tuaregek politikai szerepet követeltek maguknak és részesedést a földjükön bányászott urán hasznából. A harcok akkor szűntek meg, amikor a kormány megígérte, hogy eleget tesz igényeiknek. A lázadók szerint azonban ebből semmi sem valósult meg, s ezért fogtak a tuaregek ismét fegyvert.

Niger a föld egyik legszegényebb országa, a lakosság lélekszáma villámgyorsan növekszik, húsz év alatt megkétszereződött. Pedig a gyerekhalandóság csak lassan csökken, és a születéskor várható élettartam ma sem éri el a 45 évet. A kormány az ötvenes években felfedezett uránkincsre alapozná a gazdaság fejlesztését. A hetvenes években megkezdett kitermelés ma már meghaladja az évi 3500 tonnát, és ezzel Niger a világ hatodik urániumtermelőjévé lépett elő.

Az elmúlt évtizedben az uránérc (dollárban kifejezett) ára megtízszereződött. Az exportbevétel tavaly meghaladta a 700 millió dollárt. De a volt francia gyarmat kormánya persze csak a koncessziós díjat kapja meg ebből, hiszen a kitermelés külföldi cégek kezében van.

A legutóbbi időkig egyedül a francia állami tulajdonban lévő Areva atomenergetikai cégnek volt engedélye a nigeri uránbányászatra, de 2007-ben más országok vállalatai is koncesszióhoz jutottak, elsősorban is a kínai Sino-U. A niamey-i kormány szeretné megkétszerezni a kitermelést, és a közeljövőben két új bányának kell megnyílnia. Ebben a helyzetben a legkevésbé sincs szüksége rá, hogy a bányavidék hadiövezetté váljon.

A kormány arra gyanakszik, hogy az általa különben nem létezőnek tekintett lázadást a franciák szítják, éspedig azzal a céllal, hogy elriasszák a többi külföldi beruházót. Niamey-ben egyúttal Líbiát is azzal gyanúsítják, hogy olajat önt a tűzre, mivelhogy Tripoli magának követeli a két ország határvidékét, és a törzsi háború a kezére játszhat. A tuaregek viszont Kínát vádolják azzal, hogy a bányászati koncesszióért cserében katonai segítséget nyújt a nigeri kormánynak. 

A lázadók azonban válogatás nélkül minden külföldi céget ellenséges célpontnak tekintenek, és az ország elhagyására szólították fel őket. A kormány nyáron „riadókészültséget” rendelt el, a helyi tudósítókat letartóztatta, a külföldieket távol tartja a bányavidéktől. Az emberjogi szervezetek tiltakozására a füle botját sem mozgatja.