Kedvesen lassú hölgy az üvegfal mögött. A betegek többsége a bejelentkezés után kérdezősködik. Merre van ez az osztály, benn van-e a doktornő meg a főorvos úr, hová, merre, hogy kell menni. Sok idő eltelik a "múltkor is az volt, hogy" kezdetű mondókákkal. Amíg egy nénit eligazítanak, az üvegfalra celluxszal kiragasztott feliratokat böngészem. Az egészségügyi reform jelenlegi állását ez a celluxozás jelzi a legjobban. Amúgy is nagy a hagyománya minálunk a cetlizésnek. A kórházakban így magyarázzák el a "kedves" betegeknek, hogy mi van. Ilyen és olyan rendeletek, törvények számát írják A4-es lapokra, miközben a kedves beteg annyit szeretne, hogy a bejelentkezés és a vizitdíj megfizetése után minél gyorsabban bejusson az orvoshoz. Azt hiszi, így hamarabb kerülhet sorra. Miközben a bejutást újabban a legtöbb helyen a számítógépes bejelentkezés sorrendje dönti el. De erre azért nem mernék mérget venni.

- A kismamának csak akkor nem kell fizetnie vizitdíjat - mondja a regisztrációs hölgy -, ha a betegsége összefügg a várandóssággal. Adjak hát e kérdésre azonnali választ. De ennek megállapítását szeretném orvosra bízni. Előkészítem a háromszáz forintot.

- Nem itt kell fizetni - mondja a hölgy -, majd szólítják.

Újabb tíz percet töltök el a Vizitdíj Alpénztár föliratú kalicka előtt. Ez épp elég idő, hogy megvegyem a büfében a helyben sütött pogácsát, a különféle kapucínereket meg az újságot. A magyar kórházi büféstruktúra már túljutott a reformon. A kiszolgálás remek, a kínálat pompás, az árak barátiak, s a büfében mindennap takarítanak.

Három hölgy foglalkozik a vizitdíjnyugta kinyomtatásával. Amikor elkészülnek, hangosan kiáltják az ember nevét. Mint mikor egy hosszú folyosó végéről teli torokból ordítják, hogy mehetünk lúdtalpvizsgálatra.

Miközben a 300 forint befizetéséről szóló cetlivel fölballagok a másodikra, azon tűnődöm, nem kellett volna a minisztériumnak annyit babrálnia a vizitdíj-adminisztráció kimunkálásával. Egy készpénzzel ritkán fizető, az ügyeit online intéző 16-17 éves suhanc bármikor megoldotta volna ezt a nem különösebben bonyolult technikai problémát. Persze csak akkor, ha a társadalombiztosítás ismerné a csipkártyát.

A váróban a betegek az örökké civakodó nagypolitika nyomán politikai hovatartozásuknak megfelelően foglalnak állást. Szidják vagy védik a kormányt, más verzió nincs. A "kormánypárti" beteg úgy fogalmaz: nem zavarja, hogy fizetni kell. Az "ellenzéki" meg fölháborítónak nevezi a "vircsaftot". Arról, hogy milyen az ősz, vagy hogy mi történik Pakisztánban, a magyar beteg nem cserél eszmét. Újabban már a saját konkrét bajáról se mesél a mellette ülőnek. A koszos ablakok sem szúrnak szemet, a cellux-nyomos ajtókat is megszoktuk. Az egyik függönykarnisról a csipeszek leszaladtak, lóg a szövet vége a semmibe. Csak annyit kellene tenni, hogy valaki fölálljon egy székre, s visszategye a lecsúszott görgőket.

S akkor a függöny újra függöny lenne. Így csak egy lógó rongydarab. Amin nem segít a reform. Soha nem fogja törvény előírni, hogy a függönynek a kórházban fönn kell lennie a karnison.

Egy nagy pesti kórházban folytatjuk túránkat, a gyereket visszük orrmandula-specialistához. Az épület megközelíthetetlen, a liftek nem működnek (a büfé természetesen itt is kitűnő). Sokemeletes hodályban vagyunk. Akkorák az aulák meg a lépcsőföljárók, hogy bálokat lehetne itt rendezni. Ehhez képest az osztályokat szűk folyosóvégekbe passzírozták. A betegek számára elhelyezett padok és a szemközti fal közt alig marad egy méter.

Gyereknek nem kell fizetni vizitdíjat, mondom magamban újra, amikor bejelentkezünk. De egy ezrest a biztonság kedvéért csak levesznek rólam. Merthogy nem a lakóhelyünk szerinti illetékes kórházba jöttünk. Akkor viszont első alkalommal fizetni kell. Ezen később az orvos is elcsodálkozik.

A hosszú várakozás alatt pelenkázót keresünk, s betévedünk a szemészeti osztályra. Egy ápolónő arról tájékoztat bennünket: ezt a tízemeletes kórházból valahogy kifelejtették (miközben a folyosón olyan maszek szemüvegpavilon működik, hogy párját ritkítja). A gégészeten, egy műtőasztalon tesszük tisztába a gyereket. Ami nem kényelmetlen, végül is bárhol megoldható a dolog. Emiatt aztán tényleg fölösleges háborogni.

A vizitdíjnak, a lógó függönynek és a pelenkázásnak persze az égvilágon semmi köze a gyógyító folyamathoz. Az orvosok tisztességgel elláttak bennünket, aktuális nyavalyáinkat megállapították, majd fölírták, mit kell szedni/kenni/venni.

Nem ők tehetnek róla, hogy a betegnek mennyi mindenen át kell mennie, mire eléri a célját. S válaszolni tud arra a kérdésre, hogy mije fáj.