Calin Popescu Tariceanu ezt a benyomást látszott erősíteni Nagyszebenben, amikor a romániai kisebbségi törvény parlamenti holtpontját összefüggésbe hozta a magyarországi románság közjogi helyzetével. Kétségkívül ügyes húzás volt ez a román kormányfő részéről - még ha komolytalan is. Hiszen a környező országokban már régóta rosszallják (egyébként nem alap nélkül), hogy az Országgyűlés bokros teendői közepette soha nem talál időt a hazai nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletének rendezésére - Tariceanu azonban ennél tovább ment. Pedig nyilván maga is tisztában van azzal, hogy adott esetben azért nem teljesen azonos súlyú ügyekről van szó. Arról már nem is beszélve, hogy Bukarest nem Magyarországnak tett több évvel ezelőtt ígéretet, hogy kisebbségeinek kulturális autonómiát ad, hanem az Európai Uniónak és persze az ott élő nemzetiségeknek, beleértve a milliós magyar közösséget.

A szebeni affér a maga kisszerűségével pontosan tükrözi a kétoldalú viszony korlátait, mai állapotát. Azt, hogy a magyar-román kapcsolatok bizonyos stratégiai kérdéseit illetően egyelőre felesleges volna komolyabb áttörésben reménykedni: egyszerűen nem halmozódott még fel annyi bizalmi tőke, hogy a két szomszédos és sok tekintetben egymásra utalt nemzet őszinte, érdemi párbeszédet folytasson a történelmi együttélés és megbékélés némely lassan hegedő sebeiről, dilemmáiról. Egyszer ennek is alighanem eljön majd az ideje - nem függetlenül az európai egységesülési folyamatoktól, sőt kialakulnak az ehhez szükséges fórumok. Azzá válhatnak majd például a közös kormányülések is. Mostani állapotukban azonban ezek erre többé-kevésbé alkalmatlanok. Igaz, a jelek szerint a szóban forgó intézményt eleve nem stratégiai döntések meghozatala céljából hozták létre, és azóta sem történelemcsinálás végett ülnek évi rendszerességgel közös asztalhoz a budapesti és bukaresti kormánytagok. Jobb híján mindkét részről láthatóan a praktikus kis lépések politikája mellett kötelezték el magukat. A kapcsolatrendszer múltját és jelenét figyelembe véve alighanem ez a legtöbb, ami e pillanatban elvárható a két kormánytól. Még jó, hogy eddig eljutottak az érintettek, és ennél is jobb, hogy minden ilyen találkozónak megvolt a gyakorlati haszna. Az is vitathatatlan, hogy a döntéseknek van bizonyos gesztusértékük - márpedig ezek gyakran fontosabbak, mint a tulajdonképpeni hozadék.

Ezért aztán csalódottságérzésre Nagyszeben sem ad okot, mint ahogy persze különösebb örömre sem: az erdélyi szász városban megtartott tanácskozás lényegében azt hozta, amit várni lehetett tőle. A résztvevők tették a dolgukat, az elért megállapodások túlnyomó többségét pedig nehéz nagy ívűnek látni. Ugyanígy az is könnyen megjósolható, hogy a mostani döntéseket - akárcsak a korábbiakat - ezúttal is olykor nehézkesnek, félszívvel végrehajtottnak tetsző tettek követik majd. Ám a két, alighanem legfontosabb elhatározás - a határ menti infrastruktúra fejlesztése, valamint a munkaerő-piaci nyitás - talán nem a rossz példák számát gyarapítja majd.