„Ránk jött a csavaroghatnék”
A felvétel időpontja: 2004. 09. 19., vasárnap délután fél 2.
Helyszín: Óbuda, Érc utca és Váradi utca sarkán egy kis parkban.
Álnév: Gábor.

---

– Mióta számítja magát hajléktalan embernek?
– Öt és fél, 6 éve. Nem is hajléktalan vagyok, hanem válni szeretnék, csakhogy a feleségem idősebb nálam tizenkilenc évvel, ő már nem akar elválni, de együtt se akar élni velem. A fél házat én fizettem, kőműves-burkoló vagyok, huszonkét évig éltünk együtt, ő hetvennégy éves, én meg ötvenöt. Azt mondja, hogy már öreg ehhez a hercehurcához, ő az asszonynevén akar szerepelni. Viszont az utóbbi időben úgy éltünk, mint a testvérek, pénzt azt hazaadtam, enni kaptam, néztük a tévét, aztán lefeküdtünk, ennyi az egész. Én dolgoztam, ő nyugdíjas, szóval, nem úgy éltünk, mint egy házaspár. Már másfél éve nem láttam, én adtam be a válópert, de vagy beteget jelent vagy nem jön el egyáltalán.

– Miért fontos önnek, hogy papíron is elváljanak?
– Hogy független ember legyek.

– Családot alapítottak?
– Nem, ő már idős volt ahhoz. Ez a harmadik feleségem, az első feleségemtől van egy fiam, aki megnősült, és van egy unokám, aki három éves. Nagyon ritkán találkozunk, Angyalföldön laknak egy szoba-konyhás lakásban, a fiam nem iszik, nem dohányzik, a felesége sem. Most motoros pizzafutár, de volt ő menedzser, egyébként a szakmája burkoló. A második feleségem a Magyar Nemzeti Banknál volt főkönyvelő, ott valahogy nem jött össze, de nem is akartam családot alapítani, minek?

– A gyerekkori családja milyen volt?
– Apám biztonsági megbízott volt a Fővárosi Fürdőigazgatóságnál, anyám főpénztáros ugyanott. Úgy kerültem én is oda. Voltam kabinos, úszómester, géplakatos. Egy húgom van, és Veresegyházon laktak utoljára, aztán a húgomat megműtötték szívbillentyűvel, aztán adósságba keveredett, elvesztette a kocsiját, el kellett adniuk a házat. Most Fóton laknak valahol, nem találkoztam vele már jó régen.

– Az előbb a szemetes kukákat nézte végig. Mire megy?
– Ami jön: könyv, fém, üveg. Voltam tegnap is árusítani a bolhapiacon, de az az igazság, ha az első órában nem ad el valamit az ember, utána már…, mert akkor jönnek oda, amikor kipakol, meg amikor már kezd elpakolni. Van, amikor semmi nem jön össze, aztán hirtelen mindent megvesznek. De az a baj, hogy több az árus, mint a vevő, nézelődnek az emberek, de tízből ha egy vesz valamit.

Nagy fogások - "azt nem mondhatnám, hogy minden nap"

– Van emlékezetes nagy fogása, amit talált?
– Egyszer a Moszkva tér környékén kotorászom, volt vagy hatvan darab ilyen ékszeres dobozka, van időm, átnézem. Az egyikben volt egy tizennyolc karátos, cizellált karikagyűrű, arany. Mondom, akkor még itt jobban körülnézek. Találtam egy faragott kis dobozkát, nem volt meg a kulcsa, valami zörgött benne, bicskával kinyitottam, akkor még régi papírszázasok voltak, volt benne kilencvenhétezer forint. Találtam már a magnótól kezdve az égadtaegyvilágon mindent, de azt nem mondhatnám, hogy minden nap. Meg olyan is volt, hogy egy konténer mellett aludtam zárt helyen, fölébredtem hajnaltájban, nem tudtam elképzelni, mi az, hát egy nagy zacskó pénz volt, százasok, ötvenesek, húszasok, tízesek, összesen nyolcezer-hétszáz forint. Megsajnált talán valaki? Nem tudom, ki rakta oda, én csodálkoztam a legjobban, de hát örültem, hogyne örültem volna. Sok mindent kiraknak az emberek, amire nem is számít az ember. Mindig arrafele keresek, ahogy eszembe jut, ahogy a helyzet hozza. Van, amikor a kezembe adnak egy ötezrest kérés nélkül, de aztán van, amikor nemhogy semmi nincsen, száz forintért mászkál az ember.

– Télen hol tölti az éjszakákat?
– Ha nagyon hideg van, bemegyek egy lépcsőházba, ha nyitva találok egyet, ott meghúzódok, ha ki nem zavarnak, az is előfordul. Van, aki meg ennivalót hoz, pokrócot, ez relatív. Amikor nagy hóesés van, meg szél, az nagyon rossz. Laktam szállón, nem is egyen, ott, hogyha nincs az embernek olyan ismerőse, aki például mikor elmegyek fürdeni, vigyáz a dolgaimra, akkor ott semmi nem marad. De aztán…, minden ember a saját élete kovácsa, ez így van, a saját életét teszi tönkre, mint például én. Néha be szoktam csípni, voltam sokszor elvonókúrán, tulajdonképpen lehet, hogy ezért is válnék a feleségemtől, ő nem iszik, nem dohányzik.

– Betegségeket kapott el az utcán?
– Néha rám jön az epilepsziás roham, és olyankor nem tudom, mi történik.

Pia, detox...

– A Batthyány térre nem jár le, az egészségügyi ellátásra?
– Nem, meg nem is tudok róla, az ilyenekben nem szoktam részt venni tevőlegesen. Azóta van, amióta…, először Antetilt kellett szednünk, aztán Anticolt. Addig nem volt nekem semmi problémám, csak úgy látszik, ez valami káros dolog, mert ettől lett nekem az epilepsziás roham. Azokat a gyógyszereket az elvonón adták, hogy arra ne igyon az ember. Ha ráiszik, akkor „berobban”, piros foltok lesznek az emberen, meg légszomj, rosszabb esetben megfullad. Az első elvonókúrán, a Vöröshadsereg útján, a Hárshegyen, ott terror-elvonó volt. Kaptunk egy injekciót, egy bogyót, lehetett rá inni, csak hát ott volt előttünk egy vödör, ugye, szemben ültek a nők, háttal a férfiak. Persze, hogy az emberre rájön a hányinger. Képzelje el, egy szép, csinos nő ült velem szemben, az Adrienn, össze is jöttünk, na most, milyen dolog az, hogy őrá is rájött a hányinger meg énrám is, most egymással szemben? Borzalmas. Ez ‘75-ben volt.

– Elég régóta viaskodik az itallal…
– Például mikor harmadszor nősültem, a Szabadság Szállón voltam londiner először, utána lekerültem a fogyóeszköz-raktárba, ott volt az a feleségem, aki most papíron a feleségem.
Akkor már majdnem egy éve nem ittam semmit, csak aztán beszólt a fürdőbe az egyik srác: Gábor, gyere, a Katika akar mondani valamit. Pont zuhanyoztam, gyorsan fölöltöztem. Azt mondja, nem merek kimenni, Gábor. Akkor még magázódtunk, ő volt a főnököm. Nem merek kimenni, mert a Feri vár egy késsel engemet. Feri volt a barátja. Kimentem, rámutatott, hogy ez az – ott állt egy nagy konyhakéssel a kezében. Mondom, te vagy a Feri? Igen, én. Bumm, leütöttem, összecsuklott, elvettem tőle a kést, bedobtam az utcai szemetesbe. Mondom, Katika, mehetünk. Azt mondja, Gábor, nagyon szépen köszönöm ezt az életmentést, meghívom valamire. Beültünk az Amigóba, ott nem volt pofám azt mondani, hogy elvonón voltam, és egy éve nem iszok. Azt mondja, mit iszik? Mondom, egy deci rum meg két sör. Így kezdődött, utána végigiszogattam az egész estét vele. Akkor még megvolt a szoba-konyhás házikóm Rákosligeten.

– A vallással hogyan áll?
– Istenhívő vagyok, nem tudom, kinek hogy, de én az Istenben hiszek, és nem a Földre küldött messiásokban, abból van egy csomó, meg volt, például Jézus Krisztus is. Hiába vagyok római-katolikus, én az Istenben hiszek, mert gondolom, mindenki azt mondja, hogy igen, van, valaminek kell, hogy legyen. Még ugyan nem látta senki, szóval, tévében, újságokban sokan találkoztak már vele, de azt én kötve hiszem. Mert hogyha van Isten, akkor az nem mutogatja magát, csak hinni kell benne, szerintem. Nekem is vannak ilyen dolgaim, mikor magában megszáll az ember. Voltam elsőáldozó is a Domonkos templomban a Thököly úton, onnan kidobtak, mert úttörőingben mentem, az a papnak nem tetszett. Amikor meg pajtás voltam, megkérdezték, hogy ki elsőáldozó, én is jelentkeztem. Na, akkor már pajtás nem lehettem, így két tűz közül a pad alá estem.

"Tóth Ilona szerintem nagyon rendes nő volt"

– Az ‘56-os forradalomról vannak emlékei?
– A Thököly úton laktunk, akkor voltam első osztályos, a Dózsa György útra jártam. Azt mondta a tanárnő, mindenki menjen haza gyorsan, mert cirkusz van. Örültünk, hogy nem kell iskolába járni, milyen jó lesz. Ott jöttek teherautóval a férfiak, integettek nekünk, én is úgy örültem, na, micsoda forgalom van. Hazaértem, anyám már a kapuban várt, azt mondja, fiacskám, kitört a háború. Mondom, mi az a háború? Hát honnan tudta volna egy gyerek… Aztán onnan tudtam, hogy a pincébe bújtunk le, majdnem az egész ház, mert volt ám lövöldözés ott a Thököly úton rendesen. A húgom május 13-án született, és október 23-án tört ki az ellenforradalom… vagy forradalom? Ki hogy nevezi, akkor még ellenforradalom volt. Anyámnak elapadt a teje, és szemben volt a Domonkos-templom, ott volt egy Tóth Ilona nevezetű hölgy, doktornő, az a golyózáporban hozta át a tejet a húgomnak, mert a csecsemő nem ihat paradicsomlevet. Na, ez a Tóth Ilona volt az egyetlen hölgy, akit ‘56-os cselekményekért fölakasztottak, nem vacilláltak vele. Tóth Ilona szerintem nagyon rendes nő volt, mert aki a golyózáporban átrohan tejért…, igaz, hogy ávósokat gyilkolt meg állítólag, de én ugyan nem láttam, de nagy cirkusz lett belőle, ezért halálra ítélték… Aztán átköltöztünk a VI. kerületbe, és onnan a Labda utcába jártam.
Ott az osztályfőnököm egy nagyon okos ember volt, azért szerettem a magyart meg a történelmet, mert azt tanította, meg érdekelt is a dolog. Aztán elvégeztem az általánost valahogy, akkor pályaválasztás, én pincér akartam lenni, felszolgáló, de apám azt mondta, hogy a nagyapád is lakatos volt, te is az leszel, kész. Így lettem géplakatos, nem én döntöttem el, hogy mit akarok.

– Hogyan ment az ismerkedés az akkori fiatalok között?
– Sokkal könnyebben, mert még szép fogsorom meg hajam volt, szerettek a lányok, jól is öltözködtem, a Horizont tánciskolába járkáltam, akkor még Lenin körút volt. Bementem, fehér ing, nyakkendő, körben ültek a lányok a székeken, azt választotta az ember, amelyiket akarta, tulajdonképpen örültek, hogy felkérik őket. Azért jártam a Horizontba, mert a Fenyő Miklós, amikor hazajött Amerikából, megalapította a Hungária együttest, ők játszottak ott a tánciskolában, és olyan számokat, amit csak a Szabad Európán lehetett hallani, szóval jó volt és profi módon. Én már gyerekkorom óta jártam szolfézsra, iskolakórusba. Apám nyolcadikos koromban vett egy dobgitárt, akkoriban az még nagy szám volt. Beírattak egy tanárhoz, persze én ezeket a klasszikus gitárszólókat nemigen szerettem, mindjárt akkordozni akartam. Aztán megtetszett a basszusgitár, mert azon, ha egy kicsit melléfog az ember, nem annyira hallani, mintha szólózik vagy ritmusozik. Sikerült egy fehér Fender-gitárt szereznem, apám külföldről hozatta, voltak protekciói, sőt, még néha koncertemre is eljöttek.

– Meddig zenélt?
– Talán tíz éve nem csinálom, de a feleségem fiának az esküvőjén mi zenéltünk, akkor a feleségem unokájának az esküvőjén is, szóval ment a dolog. Sokfajta zenét játszottunk, ötszáz számot még mindig tudok. Voltak saját számok is, de nem olyan kirívó.

– Miket hallgatott?
– A rock & rolltól a bluesig, Rolling Stones, Kinks, Animals, Beatles, Them. Nekem ezek a mai techno-zenék egyáltalán nem tetszenek.

– Beszélte az angolt?
– Igen, autodidakta módon megtanultam, még most is…, igaz, már felejt az ember. Akkor még nem lett volna szabad a Szabad Európát hallgatni, de mi hallgattuk, magnóra fölvettem a számokat, és úgy tanulgattuk.

"Volt egy ismerősöm, jó zenész volt, Radics Béla"

– Külföldre eljutott?
– Voltam Kaliforniában, Csehszlovákiában, Olaszországban.

– Kaliforniába hogy jutott el?
– Volt egy ismerősöm, jó zenész volt, Radics Béla, a szólógitáros. Amikor először megnősültem, elvettem az Ágit feleségül, és ő a József Attila téren lakott Angyalföldön. Bélával ott ismerkedtünk meg, fociztunk először, aztán beszélgettünk a zenéről, elkezdtünk pityókázni meg sörözni, akkor még az divat volt. Radics Béla az mindent megivott ami élt és mozgott, úgy voltak a hangfalak elhelyezve, hogy nem volt hátuljuk, az egyikben benne volt a rum, a másikban a bor, a harmadikban a sör, mindent megivott ő. Mondta, hogy már nem sok van neki hátra, mert először megnagyobbodott a mája, utána elkezdett zsugorodni. Azt mondta, hogy még körülbelül van egy évem, gyere menjünk ki Amerikába, még úgyse voltam. Mondom: hogyan menjek ki, katonaköteles vagyok, nem kapok útlevelet. Ne törődjél vele, majd én szerzek. Aztán szerzett, ki is mentünk. Stopolgattunk, zenéltünk volna, csak az az igazság, hogy a Stewart Street-en volt egy ilyen zenei koldus, az többet tudott, mint mi ketten együttvéve, és mindent odaadott volna, de a gitárt nem adta ki a kezéből. Olyan jó zenéket csinált, hogy egyszerűen leesett…, ott egész más emberek vannak, ebből mi ott nem tudtunk megélni. Majdnem fél évet voltunk kint.

– A rendszerváltás előtt ezt engedélyezték?
– Dehogy…! Hát hogy?

– Volt letolás utána?
– Nem letolás, hanem kaptam másfél év börtönbüntetést, amit leültem.

– A Radics Béla is?
– Nem, míg a tárgyalás megkezdődött, addigra meghalt. Amerikában is ivott rendesen.

"Megszedtük egy kicsit magunkat, már ránk jött a csavaroghatnék"

– Ha már belevágott ebbe az útba, mi húzta vissza?
– Például amikor Kaliforniában mentünk, volt egy marha nagy országút, sehol egy fa, nappal nagyon meleg van, éjszaka meg olyan mínuszok, hogy az ember nem tudja, mit csináljon. Ijesztgettek bennünket ám, hogy a sivatag tele lesz skorpióval, kígyókkal…, egyet se láttunk. Azért féltem, olyan hülyén aludtunk minden éjszaka, ha egy kis homok az arcomra esett, akkor már jaj, mondom, valami bogár vagy kígyó. Sziszegést is hallottam már, pedig nem volt ott egy darab se. Biztos volt, csak mi nem találkoztunk vele… Már vagy két napja gyalogoltunk étlen-szomjan, mondom, én itt föl fogok fordulni. Végre megállt egy kamion…, az angol meg az amerikai angol között nagy különbség van, olyan mintha magyarul vagy tótul beszél, hiába mondják, hogy angol-angol, nem igaz, teljesen más az akcentus… Fölszálltunk a kamionba, mondtuk, hogy innivalód van-e? Látta, hogy sebes a szánk, kinyitotta a kis hűtőszekrényt, kivett két literes jéghideg dobozos sört. Ó, mondom, ezt az Isten küldte, ezt az embert. Akkor egy „stopnál” megálltunk, bement enni, utána szólt, szerzett már nekünk rögtön munkát. Ott volt a legjobb, a stopban, megálltak a kamionosok, leparkíroztak, aludtak a kocsiban, mindig volt forgalom. Én mosogattam, Béla meg esténként zenélgetett, megvoltunk ott egy-két hónapig. Úgy könnyebb spórolni, hogyha megvan az enni-innivaló, szállás. Megszedtük egy kicsit magunkat, már ránk jött a csavaroghatnék. Végre eljutottunk New Yorkba, hónapokig tartott. Na, mondom, Béla, én hazamegyek. Ne hülyéskedj, azt mondja. Mondom, most te itt fogsz nekem meghalni,
én meg maradok egyedül, mint egy balfácán, akkor mit csinálok? Még rendesen a nyelvet se tudtam megtanulni. Miből fogok megélni, mit fogok csinálni? Nincsen semmim, egy pokrócom van, aztán kész, meg egy gitárom, avval meg sokra nem megyek. Aztán bementünk a magyar követségre, jelentkeztünk, kaptunk ingyen repülőjegyet, de hát itthon már vártak bennünket.

"Hogy megszűnik a kommunizmus? Már rebesgették…"

– A katonaság végül megvolt?
– Úgy nősültem, hogy a Dezső, a sógorom alezredes volt a BM-ben. És elintézte nekem…, mert én megkaptam a behívót, hogy vonuljak be. Hú, mondom Áginak, most mi lesz? Ne törődj vele, szólok a Dezsőnek, a bátyámnak, majd elintézi. Jött is egy papír, menjek be a Szófia utcába fősorozásra, ott lettem szakszolgálatra alkalmas. Gyakorlatilag katonaköteles voltam, de csak szakszolgálatra alkalmas, de mivel disszidáltam, így már szakszolgálatra se vittek be, mert hát megbízhatatlan, az volt a megszólítás.

– A rendszerváltás előtt sejtette ön, hogy lesz fordulat?
– Hogy megszűnik a kommunizmus? Már rebesgették…, például Kádár halála után. Meg most ezt nem tudom, hogy szabad-e, illik-e kimondani, de a Kádár-korszakban sokkal jobban éreztem magam, mint most. Akkor volt munkám, lakásom, feleségem, sőt, dolgozni kötelező volt, aki harminc napig nem dolgozott, azt utána elvitték, nem úgy volt, mint most, hogy nem dolgozik, mert nem tud. Úgy, mint én is, hiába volna nekem egy csomó szakmám, masszőr, pedikűrös, géplakatos, zárlakatos, kőműves, burkoló, voltam műtős, úszómester, hiába.

"Megszüntetném a hajléktalanságot"

– Szokott keresni egyébként munkahelyet?
– Hát, az az igazság, hogy van ez az epilepszia…, nem tudom mikor jön, és akkor hiába helyezkedek el, ha pont ott jön rám. Meg aztán, jó, megborotválkozik az ember, fölöltözködik, de amikor megkérdezik, hogy hány éves? Mondom ötvenötödikben vagyok. Óóó, köszönjük uram, viszontlátásra… Azelőtt az öreg szakikat megbecsülték, most mindenki számítógépezik.

– Ha önnek kellene elképzelni, hogy milyen legyen a jövő társadalma, akkor min változtatna?
– Annyi áruházat építenek, hogy csak hárommal építsenek kevesebbet, és ilyen nagy szállókat, akik tényleg az utcán vannak, mint én is, és persze köteleznének, hogy dolgozzanak, legyen munkájuk, és a fizetésükből bizonyos százalékot le kell rakni irodába.
Teljesen mindegy, hogy ki hány éves, vagy hova tartozik, így megszüntetném a hajléktalanságot, több munkahelyet teremtenék. Mert ez a magyar nép elég pici, és mégis mindenki ide jön, akárhova néz az ember, mindenhol kínai étterem van, mi van? Nem férnek el abban a nagy országban? Pont ide kell jönni, ebbe a Kárpát-medencei kis földdarabra? Ez borzasztó, azelőtt a lengyelek voltak, most itt vannak a románok, a kínaiak, nem is sorolom már, ukránok, szóval, teljes a káosz.

"Ugyan már, én sose leszek ilyen szerencsétlen hülye"

– Az életünk alakulását a külső körülmények szabják meg, vagy mi, a szabad akaratunkkal?
– Is-is, szabad akaratunkból mi irányítjuk az életünket, de viszont a körülmények is közrejátszanak, és akkor hiába akarok én pozitív dolgokat elkövetni, hogyha nem sikerül, de ha pozitív körülmények közé kerülnék, akkor egész másképp fognám fel a dolgot, mint így. Sajnos néha el van keseredve az ember.

– Ön mit gondolt, ha régebben látott hajléktalan embert?
– Azt gondoltam, amit most rólam gondolnak, hogy ugyan már, én sose leszek ilyen szerencsétlen hülye, hát nem dolgozik, piszkos, csavarog, meg is érdemli, én is így gondolkodtam. Ki gondolta, hogy én is erre a sorsra fogok jutni? Nem tudtam, nem örülök neki egyáltalán.

– Mi volt a legjobb dolog az életében?
– Amikor megszületett a gyermekem, akkor nagyon boldog voltam. A József Attila színházban dolgoztam, statisztáltam, segédszínész voltam, színpadmester is, és fölszálltam a villamosra, mentem három megállót, már otthon voltam. Megvolt a kis feleségem, kis szobánk, ahol most a fiam lakik, igaz, hogy együtt laktunk az anyósomékkal, de hát az nem jelentett semmit. Ez volt a legboldogabb korszakom, mást nem tudok.

– Mi volt a legrosszabb az életében?
– Az most ez.

– A jövőjét hogyan látja?
– Még azt sem tudom, hogy este mi lesz, nemhogy a jövőmet, semmit nem tudok mondani.

Az interjút Kiss Géza készítette
Az interjú készítője köszönetet mond Müller Péter Sziáminak az inspirációért

---

A Csillagszálló számainak teljes tartalmát a Kurt Lewin Alapítvány teszi hozzáférhetővé a világhálón, a szochalo.hu oldalon.
Kiss Géza interjúját a Csillagszálló engedélyével közöljük.