Munkacsoport-terápia
Üdvözlendő ötlet!
Leszámítva persze azt az el nem hanyagolható tényt, hogy a potentátok úgy kétévente, rendszerint valami botrány (szurkolói összecsapás, stadionbontás, szimpla zsidózás) kapcsán késztetést éreznek ilyesfajta anyagok közzétételére. "Az ÖTM sport-szakállamtitkárság koordinálásával működő munkacsoport feladata, hogy áttekintse és megerősítse a sportrendezvények biztonságával kapcsolatos szervezetek működését és hatékonyságát, továbbá a kapcsolódó jogszabályi hálót, illetve november 30-ig egy minden érintett által vállalható stratégiai dokumentumot állítson össze" - folytatódik a beszámoló, majd azt követően, hogy szinte látjuk magunk előtt a 70-es évek pogácsás, ásványvizes, füstös értekezleteit, amortizált lélekkel vészeljük át a kommüniké utolsó passzusát: "A tárgyaláson a felek áttekintették a sportrendezvényről és -létesítményből történő kitiltások gyakorlatát, a sportrendezvények biztonságára kockázatot jelentő szurkolók személyes adatait is tartalmazó központi adatbázis létrehozásának lehetőségeit, a szurkolói anonimitás felszámolása érdekében a szurkolói kártya vagy más fényképes tagsági igazolvány bevezetésének lehetőségét és a jegyárusítás újraszabályozásának kívánalmát."
Csupán a tények kedvéért rögzítjük - s ezt nem az intézmények most fellelkesült elöljáróinak címezzük -, hogy ilyesmikkel (központi adatbázis, szurkolói kártya, jegyárusítás újraszabályozása stb.) inkább kabarékban kellene fellépni, tekintettel a témát körülölelő, jó évtizedes eseménysorra.
Kilenc éve - 1998 júliusában - két szocialista képviselő, Bakonyi Tibor és Páva Zoltán például hasonló ihletésű törvényjavaslatot terjesztett be a T. Háznak (idézet akkori cikkünkből): "A huligánokról a rendezők nyilvántartást vezethetnének, feljegyezve az illetők nevét, becenevét, lakcímét, személyiigazolvány-számát, dokumentálva fényképét. (...) A képviselők szerint a rendezvények biztonságának és a sportszervezetektől független ellenőrzésének érdekében kormányzati konzultatív szervezetként létre kellene hozni a Sport Bizottságának Nemzeti Testületét."
Noha az elképzelésekből érthetetlen módon semmi nem valósult meg, az ügy fontosságára jellemző, hogy 1998 novemberében - Sporthuliganizmus és a sportrendezvények biztonsága címmel - nyílt napot tartottak a parlamentben, s e rendezvényen kezünkbe nyomták az Elektronikus szurkoló-nyilvántartás elnevezésű projekttervezetet, amely a következő újszerű megállapítással rukkolt elő: "A labdarúgás csak akkor foglalhatja el ismét méltó helyét a szórakoztatásban és a gazdaságban, ha a normális polgárok félelem és aggodalom nélkül kijárhatnak a találkozókra, sőt családjukat is magukkal vihetik." De Wootsch Péter államtitkár - ezt is modern hozzáállásnak tekintettük akkoriban - végiggondolandónak nevezte, hogy "a meglévő jogi normákon kívül szükség van-e egyéb törvényi szabályozásra". Egyebekben az igazságügyi tárca illetékese azt bírta elővezetni, hogy "a megelőzési szabályok hiányoznak a mai jogrendből", a belügytől érkezett rendőr ezredes pedig azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy a düh, az agresszió, a rasszizmus megnyilvánulásaiért a rendőrök is felelősek, de az elsődleges problémát a szurkolócsoportok jelentik. Kolláth György alkotmányjogász is szót kapott, kifejtve: az MLSZ-t jogi dilettantizmus és megátalkodottság jellemzi, s a megoldás a többszintű, sportágspecifikus szabályozás lenne. Berzi Sándor futballszövetségi főtitkár is elmondta véleményét, végül kijelentette: "A huszonnegyedik órában vagyunk."
Olyannyira abban voltunk, hogy később sem történt semmi, s néhány kósza, hirtelen felindulásból beadott javaslat, illetve igazán elhanyagolható atrocitássorozat és jól megtűrt "gyűlöletbeszéd" után az Üllői úton találtuk magunkat, ahol - 2003 májusát írunk - a Ferencváros a Debrecent fogadta. Nagyon nem részleteznénk, mi zajlott ott (szurkolók gyepre tódulása, játékos felpofozása, edző vesén rúgása), s azt is csak a történeti hűség kedvéért említjük meg, hogy az eseményeket értékelő parlamenti vizsgálóbizottság ezzel próbálta nyugtatni a kedélyeket: "Ki kell dolgozni és még a következő bajnoki szezon előtt életbe kell léptetni azokat a szabálysértési eljárásokat, amelyek meggátolják illetéktelen személyek küzdőtérre lépését, illetve a bedobálásokat. Ennél is szigorúbban kell fellépni a rasszista, gyűlöletkeltő megnyilvánulásokkal szemben, és minden törvényes eszközzel érvényt kell szerezni a sportrendezvények biztonságára vonatkozó előírásoknak."
A médiaroadshow újabb állomásaként, 2003 szeptemberében, a debreceni Tömegkontroll és futballhuliganizmus című konferencián maga Doszpot Péter, az Országgyűlés rendészeti bizottságának alelnöke és Szieben László, a futball-liga elnöke beszélt összehúzott szemöldökkel, hogy aztán előbbi forradalmi megállapítást tegyen: egységes beléptetőrendszert kellene kialakítani, a szurkolók közül pedig kiszorítani a köztörvényes bűnözőket! Míg Szieben - többek között - reményének adott hangot, hogy azt az 5,2 milliárd forintos beléptetőrendszert, amely (2000 óta) raktárban porosodik, mihamarabb fölszerelik.
Mint tudjuk, azóta sem szerelték föl, miként - lásd a friss MTI-hírt - természetesen semmilyen érdemi, konkrét lépés nem történt.
Jó hír viszont, hogy a viszszaszorítás - bizonyos tekintetben - már megtörtént: az NB I 14. fordulóját 1625 kitartó érdeklődő tekintette meg.
Egyelőre átlagban.
