Zuschlag Jánossal együtt zúdul most velük az értelem esélye is le, lavinaszerűen. A kiskunhalasi politikus előzetesben, a jogszabály-tisztogatás késésben. De a riadalom legalább beindította az akciót. A szándék egyszerű: szüntessék meg a bemondásra adott nagy összegű költségtérítést, mert nincs joga az országtól bármit is követelnie egy testületnek, amelynek tagjai havi rendszerességgel csalnak, de legalábbis semmivel sem tudják bizonyítani, hogy olyan pénzt kérnek vissza, amit el is költöttek. Ne veszítsenek semmit, ami eddig is járt, de vegyék fel, ahogy kell. Ez volt a terv.

Ebből sikerült olyan műsort kerekíteni, amelynek láttán senki sem azon emészti magát, hogy miért nálunk a legalacsonyabb Európában a képviselői fizetés, hanem azon, hogy miért van egyáltalán. Ha még azt sem mindig találják el, hogy melyik gombot kell megnyomni, miért kellene ekkora jövedelmet adni? Ostoba és szűk látókörű kérdésfeltevések ezek olyan emberekkel kapcsolatban, akiknek hibás döntésén százmilliárdokat bukhat az állam, lehetőségeit veszti a polgár, rosszízű mondataira elmebajba borulhat az utca, de ha jól teszik a dolgukat, maguk és egymás mellé is állítják az embereket. A civil rosszindulat azonban kihagyhatatlan végszavakat kap a politikusok fizetéséről szóló cséphadarásból.

Mit lehet kezdeni egy aszketikusnak mutatkozó párttal - nevezetesen a Fidesszel -, ha egyik fontos személyiségének nem tűnt fel, hogy másfél évig, jogosulatlanul, több mint százezer forinttal nagyobb összeg került a számlájára, mint amekkora járt? Ha százezer nem oszt, nem szoroz, akkor elég olcsó játék itt méltányosságot követelni. Ha az MSZP-s házelnöknek jelentős javadalma mellett külön pénz jár azért, hogy elmehessen a választókörzetébe, akkor nehéz megszólalni. Hiába tudjuk, hogy a gépkocsiköltség-térítést csak úgy hívják, de nem ez, mert mindent ebből kell fizetni, irodát, kávét, bármit. Kit érdekel? Miért nem nevezik annak, ami? És mit kezdjünk azzal, ha a legnagyobb ellenzéki párt a javaslatra, amely változatlanul hagyott kereset mellett megszüntetné a számlamachinációkat, azt mondja, hogy ezzel megháromszorozódik a képviselők fizetése? Csak mégis ugyanannyit kapnának. Az ember üresen maga elé néz, és már számolni sincs kedve. Mit lehet várni élő konfliktusban, ha olyan ügyben is csak egymásnak mennek, amit úgy lehetne rendezni, hogy egy fillérbe nem kerülne? Nekik is jobb volna, és a tisztaságra, divatos szóval transzparenciára való törekvésnek legalább a vágyát kifejezné.

Ha igaz, hogy minden környező parlamentben dupláját keresik a képviselők, mint itt, hogy a távolabbiakról ne is beszéljünk, akkor elképzelhető, milyen helyi csóróskodás folyhat egy-egy nemzetek közötti munkavacsorán, ahol ki-ki maga rendel. Egyik oldalon csokis mousse rumos öntettel, itt meg a jól megérdemelt vaníliás képviselőfánk. Olyan, amilyen. Ha valaki mégis két egyforma szép habvarázst lát - de csak akkor -, kezdjen gyanakodni.