"Egy másik rekord is valószínűleg megdőlt, ugyanis az egyik éneklő gyerek ezen a napon ünnepelte a 11. születésnapját, így a kórus őt is felköszöntötte. Vélhetően ennyi gyerek soha nem énekelt születésnapi jókívánságot Magyarországon. A jövő év az Európai Unióban a kulturális párbeszéd éve lesz, ezért kezdeményezi Újbuda azt, hogy 2008. április 11-én, 11 óra 11 perckor minden magyarországi településen, minden iskolában zendüljön fel ez a dal, hiszen Kodály országában mi lehetne jobb rekord ennél. A dalt és a részleteket a  www.magyarorszaghangja.hu honlapon lehet megismerni. November 11. hosszú évek óta hagyományosan a kerület napja, ekkor Újbuda iskolái, intézményei különböző műsorokkal, rendezvényekkel készülnek. Ekkor köszöntik a több évtizedet szolgált tanárokat és tanítókat, akik pályájuk elismeréseként vehetik át az arany-, gyémánt és vasdiplomájukat, és ezen a napon üdvözlik a kerületben a pályakezdő pedagógusokat is."

Elnézést a hosszú idézetért, igazából nem volt szívem húzni vagy kiemelni belőle, minden mondat tökéletes, a Kádár utáni Magyarország minden ostobaságát, nyűgét, vereségét hordozza. Nem is nagyon foglalkoztam volna vele, bár ezek a Guinness-rekordok egyre jobban idegesítenek, nem a parasztvakítási faktor, bár az is, inkább az újabb és újabb rekordkísérletekből virító ötlettelenség, szellemtelenség, reménytelen szürkeség. Teljesen elbutult önkormányzatok, kereskedelmi rádiók és perifériára szorult vállalati marketingesek utolsó eszköze a rekord. Rekordot ott szerveznek, ahol bántóan hiányzik valami igazi. Amikor Laci bácsi, a porokból kotyvasztó tévészakács bevonul a Várba ezerlovas hintón a világ nem tudom hányadik legnagyobb szakácskönyvével, akkor ott a magyar konyha, a magyar vendéglátás drámai helyzete volna leplezve, valójában inkább kiemelve, persze. Amikor a falusi önkormányzat lecsófőzési világrekordot jelent be, akkor azt ismeri el, hogy az ég egy adta világon semmi sincs abban a faluban, amiért érdemes volna odamenni. Amikor a kereskedelmi rádió megszervezi a "legtöbb ember fingik versenyt egy Trabantban"-t, akkor. Hát, igen. Hogy Újbuda, lánykori nevén a XI. kerület mit ismer el ezzel, azt nehezen tudnám megmondani, inkább az elkeseredett identitáskeresés villan itt meg talán, és persze magyar önkormányzati rendszer pazarló és ostoba volta, hogy miért volt érdemes huszonhárom önálló kisvárost csinálni ebből az egy, nem túl nagy városból, miközben tízmilliós metropoliszok elvannak három-négy önkormányzattal, viszont a hülyeségnek ez az izgalmas diverzitása csak ebben a kerületstruktúrában tud megjelenni. (Amikor ezt írom, akkor éppen a főváros egyik leglepattantabb kerületének sikerpolgármestere, Derce próbálja betiltatni, néhány akciónyuggerrel az oldalán a város, az ország egyetlen valamirevaló könnyűzenei fesztiválját.) A projekt körül megfigyelhető számtalan jelzésértékű részlet közül a legfigyelemreméltóbb az, hogy szegény iskolásokat a vasárnapi esőben az utóbbi évek leglátványosabb ingatlanpana..., izé, ingatlan, hm, ingatlanüzletének helyszínére, a Kopaszi-gátra vezényelték ki. Tán csak Kulcsár Attila balatoni nyaralója vagy Tocsik Márta csömöri zártkertje lett volna beszédesebb helyszín. Mondom, a fenti sajtóközlemény minden sorában ott rejtőzik a jellegzetetes kelet-európai abszurd humor, hiába, a poszt-kádárizmus is nyelvi aranybánya, illetve a Kádár-féle nyelvi aranybányát egyelőre nem zárták be, az nyilvánvaló, így lesz Kodály országának méltó rekorddala, a kulturális párbeszéd eszköze egy resztliből előhalászott, hatodosztályú Berkes Gábor-szerzemény, ami még a Geszti-Oláh-féle országdalt is bőven alulmúlja (a szocik valamiért belegabalyodtak ebbe az operetthimnusz-projektbe). És milyen meggyőzően hangsúlyozza a kerületi sajtóközlemény, hogy ez nem a kerület himnusza, hanem egy országos lélekegyesítő vagy micsoda, amikor a dal címe: Együtt Újbudán. Hol másutt egyesülne az ország lelke, mint a Leisztinger-féle Kopaszi-gáton? De ez már tényleg csak apró stilisztikai gond, amikor itt azért minimum szar van a palacsintában, de még a tészta is fölháborítóan vékony. Szombat este közölte a gyerek, hogy neki másnap korán kell kelnie, mert megy énekelni a Kopaszi-gátra, önkormányzati parancsra. (Ehhez a gyereket persze látni kéne, 15 éves, pattanásos metálos.) Mondtam, hogy hát álljunk már meg, mi ez a baromság, és különben sem újbudai lakosok vagyunk, el lehet húzni önkormányzatilag a vérbe, épp azért költöztünk el egy éve, mert sem a zajt, sem a koszt nem bírtuk már, az idióta Demszky értelmetlen metróbulijáról nem beszélve. Tehát, fiam, te csak ne énekeljed az Isten áldd meg a tizenegyik kerületit, hanem majd énekeljük a Wudersch, Wudersch Über Allest, elvégre budaörsiek vagyunk egy éve újra. De mondta, hogy az iskolában erősködtek, bár az iskolát sem a kerület, hanem a főváros tartja el, és ugyan nem kötelező a dalolás, de azért illik elmenni, meg különben is ott lesz mindenki az osztályból, aztán majd elökörködnek. Na, itt fagytam le egy pillanatra. Mintha magamat láttam volna huszonöt évvel ezelőtt, a legostobább létező szocializmus közepén, amikor tudtuk már, hogy az egész úttörőzés vérciki baromság, de elmentünk akadályversenyre, hogy ne legyen morgás, vettünk egy doboz Filtol cigarettát, két állomás között rágyújtottunk, a második állomás után meg leléptünk a Tüske bisztróba flipperezni. Úristen, nem csak a rózsagyurista rekordbaromságok élték túl a rendszerváltást? A gyereket szerencsére nem kell félteni az egészen megrázó mélységű hülyeségektől, ő már tudja, pontosan mennyit ér elénekelni önkormányzati parancsra azt a debilis kis verszakot, hogy "Együtt útra kelünk, és messze megyünk / az álmainkat éljük át, / ott van a jel, az égre figyelj, / egy csillag néz le ránk. / Együtt messze megyünk, ma hajt a szívünk, / az út csak miránk vár, / ott van a jel, az égre figyelj, / egy csillag vigyáz ránk." Elmegy, hogy sátánvillázzon a kerületi tévé kamerájába, hogy röhögjön az egészen, hogy blackmetálhörgésben előadja a haverjaival a magasröptű szerzeményt. Ez nem gáz. De a végeredmény mégis az, hogy sikerült kivezényelni kétezer-ötszáz gyereket, ami több mint ijesztő. Az önkormányzatnál nem akadt egyetlen ember, aki azt merte volna mondani, hogy ez nem- csak gagyi, de a legócskább utókádárista köcsögség? Nem szégyellték magukat ottan? Mert én itt magamat, őhelyettük is, nagyon. Kicsi ország vagyunk, együtt sírunk, együtt hülyülünk: "Egyedül a játék nem jó, / csapatban nagyobb a tét, / fogd a kezem és gyere velem, / nem kell több beszéd!" Nem hát. Semmi nem kell.