A rohammentős
A dramaturg, író-színműíró - 1955 óta a Madách Színház tagja - a rendszerváltozást követően, 1990-ben vallott rettenthetetlen bátorsággal "ezoterikus-spirituális" beállítottságáról az Elixír magazinban. Két év múlva jelent meg a Kígyó és kereszt, amelyben közzétette túlvilági beszélgetéseit az 1976-ban elhunyt Latinovits Zoltánnal.
A honi transzcendens fogódzó patinás védjegye vonzódása a híres-holt művészemberekhez. Így Pécsi Sándorhoz ("Mackó Muki"), Tolnay Klárihoz, Domján Edithez, Ruttkai Évához. A "Tanító" azzal is elkérkedett a karzat népének: vele töltötte utolsó óráit a nejével öngyilkosságba menekülő Soós Imre. Továbbá, hogy 1956-ban meglátogatta betegágyánál Pécsi: "...másképp feküdtem a véremben".
Vajon ki(k)nek a bukszája nyílik meg ma a fölsorolt, kiárusított "húzónevek"-re?
Vélhetően azoké (is), akik kételyt nem ismerő, hibbant válaszokra éheznek: "Ez az egész világ, amit magad körül tapasztalsz, nem egyéb, mint billiószor trillió magányos kis szív, külön ťközéppontŤ, mely zakatolva üzemel." Biztatásul: "Ha azt kérdezed, hol lehet manapság igazi szeretetélményt találni, gondolkodás nélkül azt felelném, hogy a ravatalozókban."
Az apokaliptikus Szeretetkönyvből idéztem, amely elválaszthatatlan a gátlástalan önismétlésekben vergődő, Müller-toposzokból barkácsolt Örömkönyvtől. Utóbbiban azonban hangsúlyosabb azon nyilvánvalóan népszerű állítás, miszerint: "Az ember értékét nem az esze, a műveltsége, nem a hatalma vagy a tehetsége, hanem a lényéből áradó melegség minősíti."
Mindez fölkavaróan hitelesen hangzik a sikert, pénzt, csillogást undorral megvető - baráti leszek -, süvöltően középszerű "Mestertől". Aki a demokrácia beköszöntével úgy döntött: eljött az (ő) ideje; kihirdeti immár legális együttműködését "Őrangyalával".
Müller Péter összes vallási hagyományt összekutyuló életvezetési kiskátéiban ("üzenőfüzet") az Egyesült Államokban szárba szökkent, a kilencvenes évek elejére (ott) lecsengett, utópisztikus New Age-mozgalom hitnézetét forintosítja. Eltávozott - korlátolt kispolgárrá züllesztett - legendákkal folytatott csevegésein túl azzal kalmárkodik, hogy 1956-ban átesett a "halálélményen". (Meglőtte egy "ruszki".)
A - még tőle is - mellbevágóan demagóg "Karácsonyi álmom"-szösszenetben Demján Sándor, az OTP-vezér Csányi és a száz leggazdagabb magyar ácsol palotát a hajléktalanoknak. Bartók Béla - akár egy búskomor bárzongorista - a Kispipa vendéglőben "klimpírozza" az "új himnusz"-t; melynek főmotívuma a "Szeressük egymást, gyerekek". Eközben G. W. Bush tálib gerillákkal hógolyózik.
Ám megdöbbentő józanságra vall, mikor a palifogó "lelki vezető" - ötven oldallal az enyhet adó befejezés előtt - bár Beckett-től kölcsönözve (Godot-ra várva) kiböki: "- Az emberek hülyék... Ez a végső bölcsesség, a philosophia perennis, amelyben minden benne van."
Magam is erre jutottam.
