Hát, azt hiszem, ennél azért többről van szó. A közpénzt ugyanis nem illik másra, csak a hivatalból arra jogosultakra költeni. Akkor se, ha a repülőn még volt szabad hely, és a táborban üres ágy. Aki nem hivatalából fakadóan használja ezeket az eszközöket, annak bizony fizetnie kell értük - akár mégoly jelképes összeget is. Annak idején jókora felháborodással fogadta - teljes joggal - a sajtó nagyobb része, amikor kiderült, hogy a miniszterelnök feleségének kíséretére rendelt testőrnő Orbán Viktor gyermekeit szállította az állami dzsipen az óvodába meg az iskolába. Magam semmi különbséget nem tudok felfedezni a két történet között.

Az október végi, november eleji két hétben a nemzetközi események voltak a fajsúlyosabbak, és ezt a Népszabadságból is érzékelni lehetett. Annak ellenére, hogy a címlapok téma- és főleg illusztrációválasztása kevésbé tükrözte ezt. Musarraf "önpuccsa" és a rendkívüli állapot bevezetése Pakisztánban, román- és romaellenesség a tetőfokon Rómában, totális káosz Grúziában, a kínai miniszterelnök Moszkvában, százdolláros olaj, nyolcszáz dolláros arany és másfél dolláros euró - talán ezek is megérdemeltek volna annyira hangsúlyos említést, mint Orbán Viktor Tőkésnél, Gyurcsány Ferenc lóháton a Hortobágyon, vagy a hazai látvány- és élményfürdők kilátástalan helyzete. Amiről egyébként igen színvonalas, sok-sok helyszínnel és információval teletűzdelt cikk jelent meg a lapban (az első, majd folytatásként a második oldalon!), csak éppen azt nem értette az ember, miért most és miért itt, miután a témának napi vagy heti aktualitása cseppet sem volt.

Hasonlóképpen meglepett Schengennek két ilyeténvaló említése alig egy héten belül. A magyarok által olyannyira áhított teljes határnyitás szakrális pillanata december 21-re következik be. S jóllehet mintegy félmillió, a Vajdaságban és Kárpátalján élő magyar számára ez az eddiginél valamivel szigorúbb (és nem utolsósorban költségesebb) határ-ellenőrzési rendet fog jelenteni, az itthon, illetve Szlovákiában élők előtt kinyílik a világ, a romániai magyarok számára pedig - lévén, hogy ők még "csak" EU-polgárok, de nem tartoznak Schengenhez - érdemben semmi sem változik jövőre. Vajon hányszor fogunk még erről Népszabadság-címlapon értesülni a hátralévő több mint öt hét során?

Az elhibázott vezetőtéma-választás legkirívóbb esetének azonban azt tartom, amikor az említett fürdőtörténet - stílusosan szólva - a víz alá nyomta az SZDSZ-MSZP, vagy ha úgy tetszik, a Kóka-Veres vitát a személyijövedelem-adó sávjának módosításáról. Persze, az is lehet, hogy a szerkesztőkben felülkerekedett a realitásérzék: tudták, hogy a pénteken kitört vita legkésőbb a hétfő esti parlamenti szavazás idejére elül (így is történt), akkor meg minek a kelleténél nagyobb szenzációt csinálni belőle? Hanem Várkonyi Ivánnak ezt követően - a harmadik oldalon, tehát kvázi vezércikként - közzétett eszmefuttatása szerintem a parlamentarizmus félreértelmezésére vall. A demokrácia dolgában nálunk fejlettebb országokban a költségvetés és azon belül az adók megvitatása és elfogadása a törvényhozók egyik legszentebb feladata, hosszú hónapokon keresztül vitatkoznak, mielőtt döntenek róla. A kilencvenes évek elején ezt még nálunk is komolyan vették a politikusok, az utóbbi pár évben azonban már általánossá lett a képviselők szavazógépezetté való lefokozása. Nem kéne ezt most még azzal is "szentesíteni", hogy a témával foglalkozó szerző egyszerűen alkalmatlannak ítéli őket a feladat ennél magasabb rendű elvégzésére.

Ha már annyit kekeckedtem (mint a Fidesz Horváth Ágnessel), hadd említsem meg azt is, ami a legjobban tetszett az elmúlt két hétben. Először is Romhányi Tamás kitűnő története Tante Miepről, arról az idős holland asszonyról, aki már több százezer eurónyi adományt nyújtott Heves megyei községeknek (közülük kettő most díszpolgárává fogadta őt), amelyeknek e segítség nélkül esélyük sem lett volna az ott élők életkörülményeinek javítására. Nagyon fontos és jó írásoknak tartom a Gellért-hegyi kristály- és a Szemlő-hegyi-gyógybarlangra engedély nélküli építkezések miatt leselkedő veszélyekről szóló cikkeket - remélem, arról is olvashatunk majd, hogy a hatósági intézkedéseknek, ha lesznek ilyenek egyáltalán, lesz-e foganatjuk. A véleményrovatban különösen megfogott Bodolai László ügyvéd írása, amely Bebukottak címmel, a témához illő naturális módon adja közre a tököli börtönben történtekhez hasonló eseteket és vonja le belőlük nem túl kíméletes következtetéseit a büntetés-végrehajtás anomáliáit és tehetetlenségét illetően. Dicséret jár Ungár Tamásnak is, aki a pécsi Európa Kulturális Fővárosa-projekt júniusban kinevezett új igazgatóját szembesíti a kritikákkal. A Kétkedők és optimisták cím azonban annyiban félrevezető, hogy a beszélgetés alanya egyértelműen az utóbbiak közé sorolandó (nála a kétkedésnek a leghalványabb jele sem fedezhető fel), ugyanakkor a kétkedők sem nevesítve, sem megszólaltatva nincsenek az egyik legnagyobb összegű, 35 milliárd forint állami, illetve európai uniós pénzből megvalósítani tervezett projekt - mondjuk így - valóságtartalmáról.

Az eddig említett témák - ha váltakozó színvonalon is, de - legalább mind helyet kaptak a Népszabadság hasábjain. Nem úgy az az esemény, amelynek előzménye több mint egy hónapra nyúlik viszsza. Simon Peresz izraeli államfő ugyanis akkor mondta el - azóta sokféleképpen interpretált - beszédét az ottani gazdasági kamara gyűlésén. Peresz az izraeli gazdaság erejének bizonyítására azt az ostoba fordulatot használta, hogy "felvásároljuk Manhattant, Magyarországot, Lengyelországot és Romániát". Nos, október végén a "lakiteleki hősök", akiknek pár héttel korábbi jubileumi rendezvénye címlapsztori tudott lenni az újságban, nyílt levelet küldtek Peresznek, illetve Izrael budapesti nagykövetének. A Népszabadság olvasói azonban mindebből semmiről sem értesülhettek. Pedig a levél szövege a maga módján éppolyan figyelemre méltó (azaz lesújtó), mint az alaphír, amin felbőszülve a szerzők tollat ragadtak. Írásuk - és esetleg az azzal kapcsolatos reflexiók - megismerése nem lett volna tanulság nélküli.