Árpádsávos zászlók valóságos erdejébe ütközöm, amikor a kocsiból kiszállok Pátyon, a fehérterror idején különítményesek által megölt, baloldali újságíróról, Bacsó Béláról elnevezett utcában. (A pátyiak ragaszkodnak bevált utcaneveikhez, még akkor is, ha azok kommunista mártírok nevét viselik, mint ahogy e helyt neveztek először el utcát Horthy Miklósról a rendszerváltás után. Meg is lett a jutalma: a kezdeményező, Székely László, a tengernagy emlékét ápoló társaság elnöke.) Itt, a népnyelv által a közeli autókereskedésről csak Bakhusz-kanyarnak nevezett településrészen, ahol az utca kis terecskévé öblösödik, szoboravatás készül. A műből nem látszik még semmi, gondos kezek nejlonba bugyolálták, a közelében fölállított zászlórúdon viszont ott leng a piros-fehér zászló, üzenve azoknak is, akik csak elhaladnak a főúton: íme, egy újabb közterület, amit elfoglaltunk.

A hangulat búcsúra emlékeztet, a teret vásározók furgonjai és asztalai lepik el, a kocsikon matricák hirdetik: "Ez egy érzés/ Ez egy álom/ Teljes szívemből kívánom." Hogy mit is kíván, a tekintetben az auktor matricagyártó nem hagyja kétségek közt hemperegni olvasóját, hiszen gondosan odaillesztett egy Nagy-Magyarország-térképet is a rímek mellé. Láthatunk Tőkés László mellett kampányoló feliratokat, miként székely autonómiát követelő szlogeneket is.

Ám a matricáknál is érdekesebbek az emberek.

Az egyik kisbuszból '48-as jelmezbe öltözött vitézek kászálódnak ki, koruk szerint inkább obsitosnak nézné őket az ember. Mellettük a Magyar Gárda egyenruháját viselő férfiú lépked peckesen, lajbiban, de óvatos duhaj, a fehér ing alól átüt a jégeralsó. Vannak itt ősmagyar gúnyába öltözött, meglett férfiemberek éppúgy, mint a két világháború közötti tengerésztiszti uniformist viselő gentleman. A Bocskai úgyszólván kötelező viselet, aki afféle mai ruhában tévedt ide, mint magam is, már-már idegenül érzi magát e festői társaságban. Nekem legjobban az a fiatalember tetszik, aki legalul Martens bakancsot, fölötte hortobágyi csikós, bőszárú gatyát, felsőtestén keleti köntöst, kacagányt, a fején nemezsüveget visel.

A pátyi Székely László, a Horthy Miklós Társaság elnöke, szintén talpig szittya mezben virít, hol itt, hol ott tűnik föl, intézkedik, szervez, elemében van. A gyerekek körében egy XIX. századi ágyú rekonstruált másának van a legnagyobb sikere, pedig még nem is tudják, hogy a dramaturgiailag megfelelő időpontban még lőni is fognak vele.

A kirakodóvásár asztalain a szokásos portéka: Attila, Árpád, hun-magyar és szkíta történelmi munkák könyv-, CD- és DVD-formátumban. A hangszórókból megzenésített Wass Albert-versek csendülnek föl, a népszerű író könyvei ugyancsak megtalálhatók a standokon. Tiszta multimédia. Sámánkülönítmény, újabb színfolt tűnik föl a pátyi téren, és a zászlók száma is egyre nő.

Hamarosan kezdődik a ceremónia. Rendeződnek a sorok, a szobor előtt félkörívben felállnak a notabilitások, s fölharsan két kürt, igaz, az egyik nehezen szólal meg. Balról pedig bevonul előbb a táltos-brigád, majd a mintegy száz gárdista, kezükben a hatvannégy vármegye zászlóival, valamint a történelmi lobogókkal. Miután mindenki elfoglalja a helyét, az est animátora, Pörzse Sándor lép a mikrofon elé. "Adjon az Isten!" - üdvözli külön is a Magyar Gárda tagjait, akik "Szebb jövőt!" köszöntéssel válaszolnak. A szónok közös gondolkodásra szólítja föl az egybegyűlteket a magyar múltról és Árpád apánkról. Rövid eszmefuttatásában kitér arra, hogy a fejedelem a fogamzásgátlás úttörője is volt, hiszen, mint Pörzse elmagyarázza, gondoljunk csak bele, ha őseink az alatt a jó egy év alatt nem oldották volna meg ezt a kérdést, Kijevtől a Kárpát-medencéig tartó útjukon nyolcméterenként jött volna világra egy-egy újszülött magyar, ami bizonnyal zátonyra futtatta volna a honfoglalás nevű vállalkozást.

Pörzse bevezető szavai és egy diáklány szavalata után, ha a szél zavarta hangosításban jól értem, az Égi kapunyitók medveénekszerűsége színesíti a műsort. A dal eleje olyan, mint egy észak-amerikai indián csatadal, de hát nincs ezen mit csodálkozni, az itt egybegyűltek többsége meg van győződve arról, hogy minden ember őse, Ádám apánk is magyar volt, Jézus pártus királyról már nem is beszélve. Persze, hogy az indiánok is a mi leszármazottaink. A két kulturális produkció után felkonferálják az est fő szónokát, dr. Obrusánszky Borbálát, aki e helyt tudósként is végre szót emelhet a több mint másfél évszázada tartó, a Habsburgok kezdeményezte manipuláció ellen, aminek a mai Tudományos Akadémia a folytatója (mindez épp abban a községben hangzik el, ahová pár éve betelepült a magyar történetírás doyenje, az MTA egykori elnöke, Kosáry Domokos), hogy a magyarokat megfosszák valódi történelmi emlékezetüktől, hogy Árpádot a feledés homályába taszítsák, és lekicsinyítsék az európai integrálódást zászlajára tűző Istvánnal szemben.

A kutató, aki Ázsiában végezte stúdiumait és folytatott kutatásokat, kiáll a hun-magyar rokonság mellett és a finnugor eredet tévhite ellen. Fő forrásként Anonymus Gesta Hungarorumára hivatkozik, Árpád nagyságát magasztalja, külön kiemelvén, egyetlen európai dinasztia sem adott annyi szentet az egyháznak, mint éppen az, amelynek ő volt névadó alapítója. Honfoglaló őseink szerinte kulturálisan is jóval fejlettebbek voltak a korabeli nyugati népeknél.

A folytatásban Soós István, a pátyi önkormányzat kulturális bizottságának elnöke (rajta és Székely Csabán kívül más önkormányzati arcot nem fedezünk föl a gyülekezetben, bár megjegyezzük, információink szerint a községháza anyagilag támogatta a turulszobor fölállítását), valamint Székely László a totemoszlopra állított ősmagyar totemállat, a kőből vésett sólyom leleplezéséhez készülődik: aktusukhoz a hangkulisszát a sámándobok és a szarukürtök adják. Közben kiderül, hogy mit keresnek itt a '48-as egyenruhások: a dabasi hagyományőrző tüzérek parancsnoka a szoborleleplezés csúcspontján kiadja a tűzparancsot, ám az ágyú - csütörtököt mond. A szervezők nagyvonalúan áthidalják az apró technikai problémát, és szólítják az ősmagyar-hun-szittya vallás, a Nagyboldogasszony egyház táltosát, Bistucz Józsefet, aki hófehér ruhában meg is jelenik. Gyakorlott mozdulatokkal tüzet rak, ha jól veszem ki, és úttörőtábori emlékeim nem csalnak meg, polinéziai típusút, majd egyetlen mozdulattal meggyújtja a gyufát, és lángra lobbantja a máglyát. Ám hirtelen nagy riadalom támad: az ágyú mégiscsak elsül, s erre senki sem számított. A főtáltosnak azonban arcizma sem rezdül, végzi a dolgát, és amikor a lángok fölcsapnak, belefog prédikációjába, aminek fő mondanivalója: emlékezzünk őseinkre, mert csak a múltból épülhet föl a jövő. Annyira beleéli magát, hogy a szervezőknek kell finom mozdulatokkal hátrébb ráncigálni, nehogy a lángok belekapjanak a táltosi ruhába. "Tűzből jöttünk, és tűzzé leszünk" - mondja önfeledten a főpap. - "Pátyra jöttünk, egy gondolat pátyolgatására" - és már sejtjük, hogy e férfi különös vonzalmat érez az alliterációk és a szójátékok iránt. Megáldja a szobrot is: jobb kezében vörös rózsát, a balban egy vízzel teli edényt tart. Minden égtáj felől megáll, elmond egy rövid fohászt, a rózsa fejét megmeríti a vízben, majd a katolikus papok rítusához hasonlóan a rózsával keresztet vet, szirmairól vizet hintve a szoborra. Közben azonban a szokásos formula: "az Atya, a Fiú és a Szentlélek" helyett "az Atya, az Anya és a Fiú"-t mond. Nem csoda, hogy a helyi katolikus pap és a református lelkész nem jöttek el ekkora blaszfémia tanúivá lenni, pedig állítólag meghívták őket is. Közben a főtáltos tovább celebrálja a szertartást, épp a nyugati oldalon mutatja be áldozatát, s nem rest újabb nyelvészkedésre, mondván, a nyugati nyelvekben a nyugat ugyebár west, ami magyarul annyit tesz, hogy veszt, vagyis elveszejt. Egyszer csak vége szakad ennek is, s nem marad más hátra, mint a koszorúk elhelyezése az ősmagyar totemállat szobra előtt.

Hogy tűzugrás vagy ökörsütés következett-e, nem tudom, távozom. Mindenesetre hétfőn dolgom akadván a Zsámbéki-medencében, Páty felé veszem az irányt. A koszorúk most is ott hevernek. De az árpádsávos lobogót az önkormányzat már eltávolította.

Ünnepi rekvizitumok