Ránki döbbenetesen jól zongorázik mindvégig, pedig nem tökéletes, és nem is olyan precíz, mint szokott lenni, időnként az az érzésem, hogy nem a keze téved, hanem a feje, egy pillanatra elmegy egy másik irányba, nem melléüt, hanem mást játszik, de olyan kicsi az eltérés, hogy legtöbbször az ember inkább önmagában kételkedik, talán roszszul emlékszik. Mert máshonnét nézve Ránkinak van mindig igaza. Tisztán, könnyen és világosan játszik, úgy pergeti a futamokat, ahogy valószínűleg senki más, egyszer sem lépi át a klasszikusság kereteit, de újra és újra elmegy a határig, odacsap, mert ez Beethoven, de nem enged meg magának csúnya hangokat, nem gyűri le az indulat a zenét, mert ez Beethoven. Az ember szereti az őrülteket, akik kócos fejjel, vicsorogva, ököllel támadnak a hangszerre, de túl sokan élnek ezzel vissza, és ilyenkor kell egy Ránki, aki azt mondja, hogy csak az őrüljön meg, aki már úgy tud játszani, mint én.

Akkora a siker, hogy meg kell ismételnie a harmadik tételt, pedig nincs produkció, nincs hatásvadászat, és nincs tapsok aratása, Ránki Dezső elfogódottan sétálgat ki és be az ovációban, talán őt is meglepi, hogy az emberek szeretik a zenét, mindenesetre csak akkor ül vissza a zongorához, amikor egyértelmű, hogy ezt mindenki nagyon szeretné, és Ránki nem akarja elrontani mások estéjét.

Kicsit nehéz az ilyen zongorista mögötti zenekarra koncentrálni, még akkor is, ha az a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Az elején még észrevettem, hogy a fuvolák kicsit gyorsabb tempót vennének, és milyen érdekes az a játék, hogy ők mennének, a többiek maradnának, valakinek engednie kell, de aztán már csak a papucseffektus érezhető, a kényelem, hogy az egész zenekar fölveszi a szólista megközelítési módját, egységes szellemben szólal meg a mű, nincs fölösleges küszködés. A második tételben mintha kicsit késnének a mélyvonósok, ami nem lenne csoda, hiszen a koncertmester és közöttük ott van a zongora, de mire elkezdeném figyelni, hogy jól hallottam-e, már el is múlik az érzet, ők se ma kezdték a pályát.

Ahhoz képest viszont igazán kísérletező kedvűek, mert a Beethovenhez hívott kölcsönembereket elhagyják a második részben, így is túl sokan vannak Schubert C-dúr vonósötöséhez. A zenekari változat körülbelül ugyanaz, és tökéletesen más, ami időnként a mű értelmét veszélyezteti, máskor viszont kiteljesíti, többnyire pedig pontosan az, aminek mondják: változat. A társaság közelebb jön a közönséghez, annyira közel, hogy még a zokni márkajelzését is jól látom Rolla János bokáján, nem mintha ez lenne a legfontosabb. A közönség, vagy legalábbis az elöl ülő szerencsések belekerülnek a zenélés munkafolyamatába, a ritmusra mozduló lábfejeket, szemöldökök emelését nézi, a lélegzetvétellel adott jelzéseket, egymás arcának figyelését.

Máshogy ülnek, mint szoktak, kétoldalt a két hegedűs csoport, középen három cselló és a harmadikat erősítő nagybőgő, mögöttük pedig áll a három brácsista. Kicsit így a brácsák valóban háttérbe kerülnek, inkább töltelékek, mint egyenrangú felek, és a nagybőgő, akármilyen érdekessé teszi a cselló színét, el is nehezíti a hangszert. De ez még belefér, ettől változat a változat. A második tételnél azonban azt érzem, hogy túl sokat veszítünk, hogy a tétel fagyos kétségbeeséséhez, józan sikoltozásához magány kell, a szólam magányossága, egy hegedű, vagyis kétszer egy, de nem négy, négyesben nem lehet annyira jajgatni. Amit itt veszítünk, azt megkapjuk az utolsó tételben, amelynek magyaros dallama legalább olyan jól szól kiszenekaron, mint vonósötösön, és hiába igaz, hogy ezt a Schubert-művet inkább az elejéért szokás szeretni, mint a végéért, attól még ugyanő a szerző, és ugyanaz a mű, a hangsúly eltolódása arra is figyelmeztet, hogy Schubert sokkal bonyolultabb volt annál, mint amilyennek hinni szeretnénk.