Az 1990-ben felállított struktúra betöltötte küldetését, és egy új időszaknak kell kezdődnie a közeli jövőben.
Ugyanakkor kizárólag megalapozott, és körültekintő szakmai döntés eredménye lehet az a változtatás, ami egyelőre várat magára. Nincs szükség különösebb jóstehetségre ahhoz, hogy egy kevésbé kiérlelt, felületes, vagy bármilyen formában átpolitizált „reform” nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeket, és rövid időn belül markáns diszfunkciókat fog eredményezni. Teljességgel bizonyos továbbá, hogy számos ilyen lépés, melytől ugyan megtakarítást és racionalizálást várnának, pontosan többletkiadásokat és különböző válságkezelési intézkedéseket fog gerjeszteni.
Egyet lehet érteni azzal az elképzeléssel, hogy az államnak a jelenleginél kevesebb szerepet kell vállalnia a lokális ügyek intézéséből, és vonatkozik mindez a finanszírozásra is. Számos nyugat-európai példa áll a rendelkezésünkre, hogy bizony az alapfeladatok finanszírozásán túl a központi költségvetés nem biztosít egyéb forrásokat a helyhatóságoknak. Megerősödtek a civil szervezetek, létrejöttek az állampolgárok egyéni kezdeményezéseiből a különböző helyi vagy térségi szövetségek, gazdasági egységek, egyszóval kifejlődött a település vagy a térség „önfenntartó motorja”. Mindezen folyamat eredményeképpen eljutottak arra a szintre, hogy kevésbé függnek a központi hatalomtól, és annak tevékenységétől.

Az önkormányzás lehetőségét - véleményem szerint – minden közösségnek lakosságszámtól függetlenül változatlanul érdemes meghagyni. Ez egy olyan demokratikus alapjog, mely - a magyar hagyományokat is figyelembe véve – komoly értékkel és súllyal bír az állampolgárok számára.
Számos szakmai változtatásra, a hivatali ügyek intézésének racionalizálására ugyanakkor szükség van.

Az önkormányzati reformtervezet egy részletkérdésének tűnő elemét szeretném viszont jelen írásomban egy kissé hangsúlyosabbá tenni, és ennek másik olvasatát megvilágítani. Jelesül azt az elképzelést, hogy az 1000 főnél kevesebb lakossal rendelkező települések nem választhatnának főállású polgármestert…

Remélhetőleg ezt mindannyian belátjuk, hogy a rendszer nem azért közeledik a finanszírozhatatlanság felé, mert településeink döntő többsége főállású polgármesterrel rendelkezik… Az önkormányzati rendszer kiadásainak talán a legkisebb szeletéről beszélhetünk, amikor ehhez a kérdéshez közelítünk. Ezen változtatás országos méretekben szinte észrevehetetlen megtakarításhoz, viszont annál nagyobb zavarokhoz, és annál súlyosabb következményekhez fog vezetni. Mindez teljes bizonyossággal előrevetíthető.
Végső soron determinál olyan új típusú kiadásokat is, amely azt a minimális megtakarítást is el fogja tüntetni a rendszerből.

Meglehetősen laikus és szakmaiatlan álláspontnak tűnik az, amikor bizonyos kollégák úgy összegzik magukban és a nyilvánosság felé is álláspontjukat ebben a kérdésben, hogy „…nagy település nagy gond, kis település kis gond…”

Pontosan akkor, amikor arról beszélünk, hogy el kell kezdeni önállósodni és saját útjaikat járni a településeknek, bizony egy kis település vezetőjének többszörösen nehéz a helyzete, ugyanis nem támaszkodhat olyan szakmai csoportokra, akik az egyes ágazati kérdésekben ötletekkel, kidolgozott javaslatokkal, sőt a megvalósításban is közreműködve előkészítik a vezető döntését. Ami ugyebár adott lehet egy nagyobb község vagy város esetében…
Minél kisebb egy település, annál nagyobb szerepe van a változtatásokban, a saját arculat megtalálásában és annak kiépítésében, fenntartásában a polgármester személyének.
Érthető, hogy vannak a rendszerben, és talán látványosabban a kisebb lélekszámú településeken olyan vezetők, akik főállásban tartása pénzpazarlásnak, sőt emberileg is irritálónak tűnik. Ugyanakkor ez nem alapozhat meg egy kollektív büntetést minden kistelepülés számára…

Abban a pillanatban, amikor társadalmi megbízatásúként lép be a rendszerbe egy polgármester, feltételezi azt, hogy egy biztos egzisztenciával rendelkezik, vagy vállalja, hogy figyelmét, energiáját, idejét megosztva és kizsigerelve másodállásként vezet egy települést. Mondani sem kell, hogy amikor új utak megtalálásáról beszélünk, akkor ez még egész emberként is erőpróbáló feladat, és bizony nagy kihívás. Másodállásban, vagy „szabadidős tevékenységként” végezve pedig lehetetlen, és naiv vállalkozás.
Teljes bizonyossággal mondható, hogy a tervezett változtatásnak ez az aprónak tűnő szelete bizony következményeit tekintve megsemmisíthet minden egyéb jó szándékú, és szakmailag is alátámasztott reformelemet.
Eltűnnek majd a rendszerből azon vezetők, akik teljes emberként, hivatásszerűen álltak a feladatok elé, akik úgy gondolták, hogy a rendelkezésre álló – a piaci viszonyokhoz képest erősen alacsony színvonalú – fizetés mellett is vállalják a munkát, és hozzák összhangba a magánéletüket az embert próbáló hivatással.
Belépnek viszont a helyükre azok, akik eszköznek tekintik esetleg ezen pozíciót a meglévő profiljuk erősítéséhez, ügyfélkörük bővítéséhez. Továbbá megjelennek azon aspiránsok, akik a különböző szociális juttatásokhoz képest némiképp komolyabb jövedelmet várhatnak a polgármesteri tiszteletdíjtól…
Előrevetíthető szintén, hogy ezen folyamatok nem a kistelepülések megerősödését szolgálják, és még távolabb sodornak bennünket attól, amit Nyugat-Európában láthatunk, hogy a falvak bizony komoly vonzerővel rendelkező üde színfoltjai az adott országnak. Megöli továbbá ez a folyamat azon éledező erőket is, akik az összefogással, a partnerség gyakorlati megvalósításával elkezdték építeni közösségüket, térségüket. Vizionálható továbbá az állam által ellátottak számának drasztikus emelkedése is.
Így lehetnek bizonyos reformgondolatoknak a szándékkal teljesen ellenkező előjelű következményei.

Engedjék meg, hogy végezetül említést tegyek arról, hogy számos érintett kollégám nevében azért közöltem ezen gondolatokat, mert látjuk a jövőt, megvannak a céljaink, és hiszünk abban, hogy komoly és következetes munkával beindíthatóak a „fejlődés szinten tartható motorjai” a kistelepülések vonatkozásában is. Nem a központi források emelése a záloga a jövő fejlődésének, hanem a lokálisan kifejtett munka, az ötletekhez önállóan kapcsolt szellemi és anyagi bázis előteremtése, ami a mi feladatunk.
Mindössze annyi a kérésünk, hogy „hagyjanak dolgozni” bennünket, lakosságszámtól függetlenül, hogy ne érezzük azt, hogy valóban mi lennénk a tehertételei az országnak, és gátjai bármilyen felemelkedésnek.
Érdemes meglátni a valós problémákat, és a következményeket mérlegelve megtalálni rájuk a valós, szakmailag kimunkált megoldásokat.

Üveges Gábor
Hernádszentandrás polgármestere