Boross Péter, a mecénás
- Nyereséges volt a vállalat?
- Nem volt nehéz állami vállalatot nyereségessé tenni. Két dologra kellett ügyelni: a kellő likviditásra és a vállalkozás célszerűségére. Persze létezett "ellátási felelősség" is. A hetvenes évek végére a korábbinál nagyobb lett a mozgástér, reformok, gazdasági kísérletek érték egymást. Amíg szimpla állami támogatást kaptak a cégek, addig azt el kellett fogadni. A nyolcvanas évektől viszont bankhitel formájában adták a támogatást, amit már csak a hülyék fogadtak el. Bele is rokkant a hitelfelvételbe néhány vállalat. Annyira alacsony volt a nyereségráta, hogy nem bírták visszafizetni a hitelt. Az, hogy adjunk hitelt, és majd a beruházás hozamából visszafizetik a kölcsönt, igen teoretikus elképzelés volt. Így kapta meg például a Dél-pesti ÁFÉSZ is az Erzsébet Áruházat. Mondtam az igazgatónak, hogy ne menj bele, mert a külterületi áruházak nem nyereségesek. Mit csináljak?, tárta szét a karját, a tanács és a pártbizottság is nagyon kapacitál. Ugyanígy ráfizetésesek voltak a böhöm nagy lakótelepi éttermek is. Akkoriban normában számolták ki, hogy egy lakótelepen hány vendéglátó-ipari és kereskedelmi üzlet kell. Ezek az éttermek aztán szépen, szisztematikusan tönkretették a vállalatot. Minden követ megmozgattam, hogy ne kelljen nekünk is egy ilyen hodályt üzemeltetnünk. Szerencsére mindig akadt egy-két bátor jelentkező, aki zokszó nélkül elvállalt mindent, még a lakótelepi üzletek működtetését is. Fogalmuk sem volt, hogy mibe vágják a fejszéjüket.
- Ahhoz, hogy talpon tudjon maradni, jól kellett tájékozódnia a Kádár-rendszer szövevényes gazdasági világában.
- Sajátos normák alapján működött az ország gazdasága. Az alapvető probléma az volt, hogy hatósági árak voltak és alacsony árrések. Nagyon vigyázni kellett, ki ne fussak a keretekből. Ezért szigorúan ragaszkodtam ahhoz, hogy én állapítsam meg a béremelés öszszegét és a vezetőállásúak bérét. A gondok akkor kezdődtek, amikor drasztikusan felemelték a bérjárulékokat. Mivel a vállalat költségvetésének mintegy hatvan-hetven százaléka bérköltség volt, erre a járulékemelésre reagálni kellett. Ez volt a létszámstop, aminek részeként úgy döntöttem, hogy akik elérték a korhatárt, menjenek nyugdíjba. Ebből a lépésből adódott a következő kalandom. Csepel egyik kocsmájából fölkeresett egy pincérnő. Elmondta, hogy a férje író, és megkért, engedjem még egy évet dolgozni, mert a párja addigra elkészül új könyvével. Utána természetesen elmegy majd nyugdíjba. A kérés annyira rendhagyó volt, hogy azonnal beleegyeztem. A hölgy később átadta férje egyik korábbi művét, amit otthon el is olvastam, és tetszett. Szokatlan holokausztregény volt, mert egy kamasz fiú szemszögéből mutatta be az eseményeket. A könyv címe Sorstalanság volt.
- Mindez mikor történt?
- 1976-ban. Egy év múlva a pincérnő ismét megjelent nálam, de ezúttal már az urával együtt. Megköszönte, hogy egy évvel tovább dolgozhatott, és így megszülethetett az újabb könyv, amit férje, Kertész Imre a dedikációjával együtt át is adott nekem.
- Ez A nyomkereső című kötet lehetett, ami két regényt tartalmazott: A nyomkeresőt és a Detektívtörténetet. Megvan még a dedikált könyv?
- Igen.
- Ki gondolta volna, hogy Boross Péter a hetvenes években közvetve Kertész Imre mecénása volt?
- Ezt a történetet ő soha nem hozta elő, de én sem beszéltem eddig róla.
