Nem vitatható, hogy mindenféle szinten történnek erőfeszítések, születnek tervek, programok az integráció erősítésére. Aztán valahogy mégis mindig úgy alakulnak a dolgok, mint Amerikában régente (vagy hellyel-közzel még most is): Az elővárosi villanegyedbe beköltözik az első afro-amerikai, aki valószínűleg magasan kvalifikált és elég jól keres ahhoz, hogy ott ingatlant vásároljon. A környéken lakók megijednek, hogy a feketék jelenléte miatt elértéktelenednek az ingatlanjaik, és mentve a menthetőt, gyorsan eladják őket. A környékre egyre több afroamerikai család költözik, és minden beköltözővel exponenciálisan nő a fehérek elköltözési hajlandósága.

Mi pont itt tartunk. Az osztályban feltűnik egy-két roma gyerek. Oda költöztek vagy lebuktak. Néhány szülő elkezd nyugtalankodni, esténként gondosabban nézi át gyermeke táskáját. Mintha kevesebb ceruza lenne a tolltartóban, mint reggel volt. Eltűnt az új sapka is. Elveszett vagy ellopták, nem derül ki. Mintha lassabban haladnának mostanában a tananyagban is.

Tapasztalatait megosztja más szülőkkel. Ők is bólogatnak, igen, mostanában tényleg furcsa dolgok történnek. Persze, itt felvilágosult szülőkről van szó. Dehogy követelnének ők csúnya dolgokat, dehogy akarnák, hogy a roma kisgyerekek ne járjanak iskolába. Járjanak csak, hiszen ez a felemelkedés útja. Csak ne az ő gyerekükkel egy osztályba. Nem mintha előítéletes lenne, de hát mégis a legjobbat akarja a gyerekének. Az meg nyilvánvaló, hogy a gyengébb képességű gyerekek visszahúzzák az egész osztályt, meg bohóckodnak is az órán, ami a tanító nénit is zavarja. Nem is csoda, ha kevésbé lelkes az utóbbi időben.

Feltámad haló poraiból az iskolaszék, aktívabbak lesznek a szülői munkaközösség tagjai. Felmerül, hogy jó lenne, ha az iskola indítana egy tagozatos osztályt. Informatikait, matekost, bármilyet, csak ne művészetit és ne sporttagozatot, mert az nem elég elegáns, no meg nem is szűr jól. Oda bárki bekerülhet, aki ügyes vagy szépen rajzol, vagy jól mond verset. Olyan is akár, aki bohóckodós és gyengébben olvas.

Aztán ha az iskola nem elég rugalmas, nem érti meg a kor szavát, akkor a gondos szülő odébbviszi a gyermekét egy iskolával. Többnyire nem azzal az indoklással, hogy a suliba roma gyerekek járnak, hanem azzal, hogy másikban van tagozat, jobb a felszerelés; esetleg hat- vagy nyolcosztályos gimibe jelentkeznek át. Néhány év múlva, a szegregációs törekvéseknek ellenálló iskola azon kapja magát, hogy szegregálták. Legjobb tanárait elcsábították, egyre több hátrányos helyzetű gyerek jár az osztályaiba, a környék középosztálybeli családjai máshová viszik a gyerekeiket.

Egyéni szempontból mindenki nagyon logikusan cselekszik. Védi a saját érdekeit, a gyermeke érdekeit. A legjobb szándék vezérel mindenkit. Csakhogy!

Tudomást kéne lassan venni azokról a tanulmányokról, külföldi tapasztalatokról, amelyek bizonyítják, hogy minél szegre-gáltabb egy ország oktatása, annál gyengébb a teljesítménye. Az oktatásé is, a gazdaságé is. Egyes kutatók nemcsak korrelációt fedeznek fel, hanem ok-okozati összefüggést is sejtenek a gazdaság növekedési képessége, az iskolában elsajátítható és később piacképesnek bizonyuló tudás szintje - tehát a versenyképesség - és az óvodák, iskolák integráltságának szintje között.

Persze, ezek az általános eredmények, a hosszú távon érezhető következmények nehezen állíthatók szembe azzal az itt és most jelentkező érzéssel, hogy gyerekünk lemarad, mert nem a képességeinek megfelelő tempóban halad, nem olyanokkal barátkozik, akiket mi a legszívesebben látnánk körülötte, s megismer esetleg olyan értékrendet, mely nem áll közel hozzánk.

Azért legalább egy gondolatkísérletet megérne, hogy mit nyerhetnének a gyerekek - minden gyerek -, hosszabb távon meg az egész ország, ha megtanulnának csoportmunkát végezni különféle gyerekekkel, ha elfogadnák a másságot, ha megmaradna kíváncsiságuk más kultúrák iránt. Ha igazán megismerhetnék egymást, és tanulhatnának egymástól.

A szerző gyerekpszichológus