A korrupció alapiskolája:

Jól emlékszem az első esetre. Sokáig készültem, kikérdeztem ismerőseimet, hogy megy ez? Bátorítottak, ez "természetes". Az izgalom nagyon profánul oldódott föl, az orvos olyan természetességgel csúsztatta a zsebébe az akkori átlagfizetés negyedét tartalmazó borítékot, mint aki mindennap ezt csinálja. Hát, gondolom, ezt is csinálta. Itt megértjük az üzenetet, a másik fél ezt természetesnek tartja, ezért nem kell rosszul éreznem magam, neki kéne. Oldódnak gátlásaink, sőt rájövünk: az itt megszerzett "tudás" más esetekben is jól hasznosítható. Aztán jön a parkolóőr, a kalauz, valaki az önkormányzatnál, a rendőr és így tovább.

Inkább hipokrita, mint Hippokratész:

A hálapénz orvosi meghatározása meglehetősen hipokrita képződmény: az orvosnak utólag adott önkéntes juttatás; az orvosnak olyan magatartást kell tanúsítania, melyből egyértelműen következik, hogy az ellátás minősége a juttatástól független. Tudjuk, ez a gyakorlatban másképp van. Nem előre fizetünk, de nem is teljesen utólag. Az első fizetés a második látogatást befolyásolja. Senki sem kockáztat. A szolgáltatatás minősége pedig nem a jó vagy a rossz műtétről szól, hanem arról, hogy mennyit kell várni, mennyi időt szánnak rád mennyire vesznek komolyan, ne adj' isten, emberszámba, vagy milyen szobát kapsz. Szóval ez nem valami kedves gesztus, hanem megvesztegetés, amit a magyar emberek többsége először az orvosi rendelőben követ el. Itt tanuljuk meg, hogy ez működik, és nem is olyan nehéz, mint gondoltuk. Innen indulva jut többségünk egy idő után tévesen arra a következtetésre, hogy pénzzel minden elintézhető, a korrupcióval megszerzett előny: "ügyesség". Amikor pedig elég sokan gondolják ezt egy országban, már erre építik gazdaságukat és társadalmukat.

A becsület hátrányban:

Magyarországon versenyelőny, ha valaki jól tud vesztegetni. A kereskedők, vállalkozások jelentős része ebből a képességéből él. Van egy alapigazság: a százalékot mindenki leadná, a versenyt az dönti el, hogy kitől fogadják el.

Aki úgy gondolja, elhivatottságból lett orvos, és nem hajlandó pénzt elfogadni, vagy vállalkozó, de nem hajlandó leadni a százalékot, annak felkopik az álla. Lehet ő a legjobb, versenyhátrányba kerül azokkal szemben, akik kényelmesen élnek, kevesebb elhivatottsággal.

Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy egy ilyen rendszer nem visz előre.

Elveszítendő illúziók:

1. Az egészségügy sosem volt ingyenes.

Vizitdíjat mindig is fizettünk, a 300 forint többszörösét. Ma is fizetünk a 300 forint mellett. Feltehetjük a kérdést: Miért rosszabb a közösbe fizetni 300 forintot, mint az orvosnak ötezret? Mert nem bízunk meg abban, ami közös. Az a biztos, ha tudják, ezt tőlem kapták, és nem elég, ha az orvos elméletileg tudja, én is beletettem a közösbe azt, amiből fenntartják a rendszert. A mai biztosítási rendszer legnagyobb gyengéje éppen az, hogy nem tartjuk valódi biztosításnak. A fizetés és a szolgáltatatás elválik egymástól, azt sem tudjuk, mennyit fizetünk pontosan. Nem választhatunk, nem szabhatjuk az igényeinkhez az érte járó szolgáltatást, és nem is kérhetjük számon. Olyan ez, mint az úthálózat: van, de nem mondhatjuk, hogy a pénzemért több jár, vagy hogy mivel én jobban féltem a kocsimat, többet fizetek, de nekem legyen jobb az utam. A 300 Ft az első kis lépés, amikor a saját pénztárcánkon érezzük, hogy személyesen tartjuk fenn a rendszert. A szocializmusban megtanultuk, ami mindenkié, az senkié, vagyis a kiváltságosoké, mert mindenki egyenlő és vannak egyenlőbbek. A szocializmusnak csak akkor lesz valóban vége, ha ez a mentalitás minden területen kihal, az egészségügyben is.

2. Jelenleg is piaci viszonyok vannak az egészségügyben.

A hálapénz a szocializmus piacgazdasága. Senki ne gondolja, hogy az egészségügyben nem működött és működik egy deformált piac. Attól deformált, hogy a pénzen kívül a kapcsolatrendszer szabja meg, hogy valaki milyen gyógyítást kap és kitől. A legjobb orvosok gyógyítanak a legtöbb pénzért, és hozzájuk a legnehezebb bekerülni. (Természetesen vannak üdítő kivételek, de ezek szükségszerűen kivételek.)

A probléma a deformált piacgazdasággal az (is), hogy az ember nem lehet biztos benne, hogy a pénzéért jó ellátást kap, mert semmilyen számonkérési lehetőség nincs, és a befizetett pénzt még a legrosszabb szolgáltatás esetén sem lehet visszakapni. A szabad orvosválasztás létezik, de csak annak, akinek van elég pénze és kapcsolata.

3. Az eddigi rendszer "igazságossága".

Az eddigi rendszer a lehetséges rendszerek legigazságtalanabbika. Aki azt gondolja, hogy ma a gazdagabb és jobb kapcsolatokkal rendelkezők nem kapnak jobb ellátást, az nem ebben az országban él. Mivel a hálapénz világában nincsenek árak, mindenki annyit ad, amennyit megengedhet magának, vagy amennyiről úgy gondolja, ezért már biztosan jól ellátják. De mi van akkor, ha, amit gondolok, kevés, vagy kevesebb, mint amit a szomszéd ágyon fekvő adott, vagy nem kevesebb, de őt valaki beprotezsálta? Akkor hiába fizetek, rosszabb szolgáltatást kapok, mint ő. Az igazi versenyhelyzetben az árak ki vannak írva, az egyik intézményben magasabbak, a másikban alacsonyabbak. A több pénz jobb szolgáltatást jelent, ha befizetem, ugyanolyan szolgáltatást kapok, mint ott mindenki más. Ilyen esetben a kapcsolatok is háttérbe szorulnak. Ezért egy szegényebb, kevesebb kapcsolattal rendelkező ember is dönthet úgy, hogy spórolt pénzét jobb szolgáltatásra költi, míg ma ezekre a helyekre neki szinte lehetetlen bejutni, mert nem elég egy műtétért 300 ezer forintot fizetni, még kapcsolat is kell, aki bejuttat az adott orvoshoz.

További hátrány, hogy a hálapénzre nem lehet biztosítást kötni, ezért az egészségbiztosítás lényege, a kockázat szétterítése a társadalomban: nem működik. Aki gyakran beteg, anyagilag is tönkremegy. A másik rendszerben, ha valaki jobban fél a betegségektől, köthet biztosítást, magasabb szolgáltatási szintre.

Az orvosok oldaláról nézve is igazságtalan a rendszer. Szemtelenül alacsonyak a hivatalos fizetések, és nem tesznek lehetővé valódi differenciálást. A hálapénz csak egyes területeken jelentkezik rendszeresen. A 16 órát műtő baleseti sebész, az altatóorvos vagy a patológus hátrányban van a nőgyógyásszal, szívsebésszel, onkológussal szemben. Az egészségügy csak a szakmák együttesével működőképes, a betegek érdeke azt diktálná, hogy igazságosak legyenek a bérek. Ám ez a mai állami rendszerben törvényileg lehetetlen. Nem adhat magasabb bért az igazgató annak, akiről tudja, hogy kevesebb hálapénzt kap. Így mi, betegek, a kontraszelekció áldozatai leszünk.

Igazságtalan a rendszer a magánrendelőkkel szemben is. Ott az orvosok a saját maguk által vásárolt gépeken adózott jövedelmet termelnek, míg az állami gépen adózatlan magánjövedelem termelődik.

És a súlyosabb kérdések csak most jönnek. Miért jogosult az orvos adómentesen pénzt keresni, amikor mi többiek nem? Miért nem ellenőriz az APEH a rendelőkben úgy, mint a presszókban? Miért vannak az orvosok kivételezett helyzetben? Miért nézik el nekik, hogy munkahelyük eszközeit saját célra használják? Mit mond az orvos egy vagyonosodási vizsgálat esetén?

Nézzük a kérdést a betegek oldaláról. Igazságos-e, hogy a magyar lakosság jó része semmit nem tesz saját egészségének megőrzése érdekében, hanem azt várja, hogy gyógyítsa meg az egészségügy? A megelőzés a legolcsóbb és leghatékonyabb módszer, de a lakosság zöme nem jár szűrővizsgálatokra, masszívan dohányzik, nem sportol, nem próbál egészségesen étkezni, több töményet iszik és több gyógyszert eszik, mint kellene. Nem véletlen, hogy a világ nagy gyógyszerfogyasztói közé tartozunk. Amerikában folyik egy per, mert egyes kórházak nem hajlandók megműteni a lábtrombózisos dohányos betegeket, míg le nem szoknak a dohányzásról. Mondván, hogy az önmagában is megszüntetné a problémát. Nálunk a terhes nők 30 százaléka dohányzik egy idei statisztika szerint.

4. Tökéletes egészségügyi rendszer nincs!

Minden rendszerrel elégedetlen valaki. Minden országban folyamatosan a rendszer átdolgozásán gondolkodnak, mert vagy finanszírozhatatlan, vagy nem elég szolidáris, vagy túl hosszúak a várólisták. A mi rendszerünk senkinek sem volt jó, mégis mindenki védi. A legjobb azért mégis az egészségügyi szakmának volt, mert nagy előjogokat biztosított, nem kényszerített felelősségvállalásra és teljesítményre. Nagyon jól élhetett benne az is, aki csak alibizott, és nagyon rosszul, aki halálra dolgozta magát. A betegeket semmi sem védte, gyakorlatilag az orvosi műhibákért sem vállalt felelősséget senki. Lehet, hogy a reform rossz, biztos lehetne jobban csinálni, de egyet nem lehet: amerikai műszerezettséget elvárni svájci szervezettséggel és svéd szolidaritással, de magyar hozzáállással és magyar gazdasági teljesítménnyel. Sajnos a közbeszéd mégis erről szól.

Van az orvosi korrupciónak olyan rétege is, ami már bűncselekmény vagy annak határán áll: az indokolatlan leszázalékolás, a gyógyszergyártókkal való összejátszás, de ennél kevésbé nyilvánvaló esetek vannak: ha valakinek maszek munkája van, az orvos kiírja egy hétre 5-10 ezerért, ha valakit ki akarnak rúgni a munkahelyéről, gyorsan orvoshoz szalad, kiíratja magát, mert betegállományból nem lehet elbocsátani. Ezzel a munkaadónak és a társadalombiztosításnak is kárt okoznak, és soha nem lehet rájuk bizonyítani a csalást.

Félreértés ne essék: nem az orvosok rosszak, a rendszer rossz. A magyar társadalom egésze is így működik. A versenyszférában is. A beszerzőknek vissza kell adni, a távolsági buszon fél áron utazol, ha nem kérsz jegyet, ha baj van az építési engedéllyel, fizetsz stb. Minden területen rendet kéne tenni, de az orvosoknál az elsők között, mert a hippokratészi eskü ezt a szakmát más erkölcsi magasságokba helyezi. Ennek ellenére egyre inkább az az érzésünk, ha nincs pénz, nincs lelkiismeret sem, pedig aki ingyen nem lelkiismeretes, pénzért sem lesz az.

Kézenfekvő megoldás nincs. Valahogy (legalább) odáig kellene eljutni, hogy a hálapénzt a kórház kapja, és adózzon. Tudom, a kormány ezt nem támogatja, pedig valahogy láthatóvá kellene tenni az ellenséget, hogy küzdeni lehessen ellene. A központosítás is remek ötlet, mert innentől kezdve az orvost a többi kolléga figyeli, hogy leadja-e a hálapénzt a közösbe. A végső cél pedig nem lehet más, mint a hálapénz törvényesítése, vagyis az árak kifüggesztése: nem deformált, igazságtalan, hanem igazságos versenyhelyzet, valódi biztosítással.

A hálapénznek hála, ma mindannyian részt veszünk a korrupcióban, ezért csak magunkkal együtt tudnánk azt megvetni. Pedig olyan országot kéne építeni, amelyben a korrupció megvetendő, és nem az "ügyesség" fokmérője.

A szerző vállalkozó

- Ezzel a műszerrel pedig biztonságosan ellenőrizheti, hogy nem hamis-e a borítékba tett húszezres