Koronatanú
1957. november 28-án, egy évvel és egy hónappal forradalom után Hátsó-Abszurdisztán fővárosában dr. Szekeres Károly tanácsvezető bíró a "szigorúan titkos, zárt" tárgyaláson belül is zárt ülést rendel el. A vádlottakat és védőiket is kivezetik a teremből a karhatalmistákkal körülvett, szigorúan elzárt folyosóra, majd a tanácsvezető bíró a kongóan üres teremben fölolvassa Apámnak Apám egyik novelláját. Elképzelem ezt a már önmagában is idilli képet: Kádár bírája szépirodalmat olvas föl a perben és közben olyan halkan suttog a vádlotthoz, hogy még az ülnökök se hallják az izgató tartalmú írást.
Azért kellett a zárt-zárt tárgyalás, mert A sötétülő ház című írás meghallgatása lázító hatással lett volna vádlottakra, a Baranya megyei Nemzeti Tanács volt vezetőire, (idézem a vádiratból) kulákivadékokra, reakciós kisgazdákra, volt fasiszta csendőrökre, magukat kommunistának álcázó összeesküvőkre. Mármost ezen urakat "a Magyar Népköztársaság Alkotmányában meghatározott, népi demokratikus államrend vagy a népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmény elkövetése, mozgalom vagy szervezkedés kezdeményezése, vezetése vagy azt lényeges anyagi támogatásban részesítése" okából szerette volna mielőbb föllógatni Hátsó-Abszurdisztán pártja és kormánya. Vagyis a vádlottak ugyan helyből felettébb veszélyes egyedek voltak, ám nyilván Apám novellája hallatán most már tényleg nekibuzdultan gyűlölni kezdték volna a jó népi demokráciát, minek következtében lépcsőházban szemetelni, utcán köpködni, tilos helyen dohányozni és más, a szocialista együttélés szabályaival össze nem egyeztethető módon viselkedni rögvest nem átallottak volna.
Igazából azt nem értem, a bíróban miért bízott meg a rendszer? Vagy a két másik bíró?! Ki szavatol a partjelzők lojalitásáért?
A Sötétülő ház című novella egyébként folyóiratban (másfél évvel) és könyvben is (fél évvel azelőtt) megjelent. Apám, akinek most fölolvassák, ráadásul ismeri Apám novelláját. Mi több, Apám ügyvédje is olvasta már. E tényekkel ügyvéd és vádlott (na jó, ami Apámat illeti: másodszor) meg is valósította a Béháő Egy-Kettőt (BHÖ I/2), a Magyar Népköztársaság elleni izgatást. E tény pedig a zárton-belül-is-zárt tárgyalás elrendelésének komikus voltát így az utókor (én) szemében kicsit megkérdőjelezi. Valószínűleg még dr. Szekeres Károlynak is van aggodalomra oka, hogy amiért a novellát fölolvasta, nem ítéli-e el egy másik bíró - mondjuk Radó Zoltán, aki talán ugyanennek az épületnek egy másik részében épp most készíti elő az első, félbehagyott Nagy Imre és bűntársai pert, ami két hónap múlva kezdődik, vagy itt settenkedhet a folyosón Vida Ferenc, aki aztán be is fejezi, amit Radó elkezdett.
Az államellenes izgatásnak tíz év börtön a rendes büntetési tétele, a vádlottak azonban alapvetően a Béháő Egy-Egy miatt állnak a bíróság előtt, vagyis a népköztársaság megdöntésére szervezkedtek, amiért kötél a rendes büntetés. Lehet-e valakit fölakasztani, és ráadásul izgatásért tíz évre elítélni?
Negyvenkilenc év múltán először lapozgatom a titkosság alól végre fölszabadított, megsárgult kétezer oldalt. "Anonimizált" kétezer oldalt lapozok persze, mivel csak a vádlottakról van benne minden adat, akár a titkos perverziójuk is, ha az a vád tárgyává lett téve, de a spiclik, hamis tanúk, muszkavezetők adatait szigorúan védi ma is a törvény. Az a benyomásom közben, hogy ennek a koncepciós pernek a groteszk fordulatai nem is Ionescotól, hanem Norman Frederick Simpson valamelyik darabjából ismerősek, amelyben kólaautomaták beszélgetnek egymással. Minden erőmmel szeretném elkerülni, hogy vétkezzek a kegyelet ellen, hiszen ezek az '57-es napok vért és könnyeket jelentettek, de isten bizony nem tudom, hogy 1957 novemberében történtek-e még hasonlóan viccesen őrületes dolgok a jogszolgáltatás területén?
Sorolnám akkor a zárt tárgyalás még zártabbá rendelése után, ahonnan kizárják a folyosóra a vádlottakat, a bírákat meg be, mi minden történt még. A bíróság visszautasítja a vádlottnak (Apám) azt a kérését, hogy hívják be azokat a helyi írókat, akik a környezetéből bizonyítanák, hogy ártatlan. Azokat a helyi politikusokat, akik annak idején kifejezetten követelték, hogy vegyen csak részt a Nemzeti Tanácsban, legyen, aki képviselje a haladó eszméket. (Pontosabban csak azokat idézik meg, akik már nem így emlékeznek.) Majd ugyanez a bíróság elfogadja a vádlottnak pimasz, valójában provokációnak szánt javaslatát, hogy akkor viszont idézzék be tanúnak az Írószövetséget föloszlató kormánybiztost, a szélbalra keveredett öreg irodalomszervezőt, illetve az "irodalmi konszolidáció" egyik vezéralakját. (Szerencsére Kádárt nem kérte tanúnak, ez Angyal Istvánnak került az életébe.)
De tovább megyek, az illetők kétharmada, Siklósi Norbert és Mesterházy Lajos el is jön, és nem kevés személyes bátorsággal, vagy talán politikai karrierjük komoly kockázatára is keményen megvédik Apámat az asztalt verő ügyészség ellen. "Én Szántó Tibor szerepét pozitíven értékeltem, és így értékeltem pécsi kollégáit is" - mondja Siklósi Norbert, majd egy pontos kardvágással halomra gyilkolja az idáig Apám ellen hazudozó pécsi kommancsokat, Sziklai Józsefet és Bódis Istvánt: - Ötvenhét januárjában "Pécsett pozitíven nyilatkoztak róla. Czárt elvtárs szerint az ellenforradalom alatt sok kommunista rosszabbul viselkedett, mint Szántó Tibor."
És bizony eljön Mesterházy Lajos is, a Kádárékkal túl hamar lejattolt, a "sematizmust meghaladó irodalmi derékhad" (Spenót) tagja, és az ügyész mind hisztérikusabb közbekérdései ellenére elmondja "Szántó... könyvében, a Beziéres-i lehetetlenségekben vannak ideológiai elcsúszások, de sem renegátság nyomai, sem az, hogy kommunista meggyőződésével szembefordult volna, nem érződik ki belőle".
Bölöni György, Az igazi Ady szerzője, ez a különben gyáva rongy, aki alig egy éve azt mondta Apámnak, hogy unokájaként kedveli, nem jön el ugyan, de levelet ír a bíróságnak, hogy ő Siklósi Norberttól úgy értesült, hogy ez a bizonyos Szántó Tibor, akit nem nagyon ismer, azért rendes ember.
De még mindig sorolom a perjogi abszurdokat. Volt-e olyan per, ahol az első fok után a Pécs városi pártbizottság titkára, Ambrus Jenő levélileg nyomatékkal érdeklődik a Legfelső Bíróság elnökénél: igaz-e hogy két párttag is mentőtanúként szerepelt a tárgyaláson, mert ha ezt Domokos József LB-elnök elvtárs meg tudja erősíteni, akkor a két illetőre nagyon komoly megszívatás vár a mogyorók eltöretésével egyetemben?!
És előfordult-e, hogy Domokos elvtárs, a munkásmozgalom élő szobra, egykor az összes bolsi, beleértve Sallai és Fürst sztárügyvédje, 1949-től 53-ig, egy jogászilag meglehetősen odakozmált korban legfőbb ügyész, nyilván maga sem egy matyóhímzés, válaszában visszafogott udvariassággal, de lényegében a jó kurva anyjába küldi el Ambrus elvtársat a szíves érdeklődésért?
És még egy abszurd, immár a Sötétülő ház novellával kapcsolatban. Előfordult-e, hogy amikor a vádlott ellen lassan az öszszes vádpont megdőlt, előáll egy régi elvtársnő, klinikaigazgató, akkor számos hazai, később sok nemzetközi kitüntetés és akadémiai díszdoktori fokozat tulajdonosa, és saját jószántából, magánszorgalmú kutyaként vall Apám ellen? Elmondja, hogy olvasta a szóban forgó novellát (2150 példányban jelent meg áprilisban a kötet, és két nappal később lefoglalták, az utolsó fellelhető példányig bezúzták), és magára ismert a fikcióban, egy szépirodalmi műben. Rájött, hogy a novellában egy ismeretlen ország (Irodalom Köztársaság) megnevezetlen kórházának vezetője, Mizer Lujza főorvosnő, aki, idézem a novellából "csak hetente egyszer várható, többnyire csütörtökön, de azért más napokon is félnek tőle. A betegek, mert szigorú, csapkodva járkál, goromba - az orvosok, mert a gazdasági csúcsfunkcionárius szeretője, és mint ilyen már kihúzta az előző professzor alól a széket" - nem más, mint ő!
És most jön a vége főcím. Miután a tárgyalásokon bíró, ügyész, ügyvéd, tanúk hosszan vitatkoznak, lehet-e egy novellával becsületsértést, rágalmazást elkövetni, szóval ekkor Professzor asszony még Kossuth-díjas kollégáit is tanúnak invitálja szűzi erkölcse védelmében. És Babits Antal, Gegesi Kiss Pál, Varga Lajos, Pék Lajos, Pajor Lajos professzorok, a lába szárát lefosott magyar orvostudomány nagyobb dicsőségére eljönnek, és eskü alatt vallják, hogy ők is olvasták a - bezúzott - könyvben megjelent novellát, valamint idézem a tárgyalási jegyzőkönyvből: "a novella leírása alapján első percben ráismertek a bpesti I. sz. szemészeti klinikára, Mizer Lujza leírása pedig teljesen ráillik dr. Radnót Magdára".
Ismételjünk csak: csapkodva járkál, goromba, kihúzta az elődje alól a széket és Gerő Ernő szeretője volt. Erről ismertek rá szeretett kollégájukra a profok? A novellában egyébként Mizer Lujzán kívül sehol egy név, sehol egy utalás. A magyar irodalomtörténetben, ha jól emlékszem, egyszer fordult elő, hogy valaki jelentkezett, miszerint irodalmi hős volna ő. Egy öreg szélhámos állította néhány újságcikk erejéig, hogy Nemecsek Ernő. De hogy valaki egy meg nem nevezett negatív hőssel akarjon azonosulni csak azért, hogy valakit börtönbe juttasson?!
Szerencse, hogy Gerő Ernő épp Moszkvában tartózkodott ekkoriban.
(Részlet a szerző készülő könyvéből)
