Szomszédsors
"A rossz dolgokról nem beszélek. Nem beszélek arról, hogy csak két év késéssel tudtam leérettségizni 1944 áprilisának legvégén. Nem beszélek arról, hogyan mutatott ünneplő bocskaimon a sárga csillag. Nem beszélek arról, hogy mikor hazamentem, és büszkén mutattam színjeles bizonyítványomat, otthon csak ennyit mondtak erre: "A kanizsaiakat már elvitték." Nem beszélek az egerszegi gettóról, a deportálásról, a vagonról, a rámpáról, Mengeléről, az Auschwitz-Birkenauban töltött időről, családom tagjainak sorsáról.
Most csak a jó dolgokról fogok beszélni.
Jó volt, hogy jó anyám volt, talán ezért is bomlott fel házasságuk apámmal, mikor én hatéves voltam. Anyám unokatestvéréhez költözött, később hozzáment feleségül.
Jó volt, hogy Zalaegerszegen nevelkedtem, hogy szép gyerekkorom volt, hogy sokat fürödtünk a Zalában, hogy tanultam zongorázni, tanultam németül, angolul sőt...
Jó iskolám volt az akkor Deák Ferenc nevét viselő - ma Zrínyire magyarosított - állami gimnázium.
Jó volt, hogy mint magántanulónak, rengeteg szabadidővel bírtam. 1941 őszén, mikor Hitler Moszkva alatt állt, és mindenki biztosra vette a gyors és teljes német győzelmet, nagybácsikám adott egy könyvet azzal, hogy tanulmányozzam, mert szükségem lesz rá. Egy forradalom előtti orosz nyelvkönyv volt, még a régi helyesírással, keményjelekkel, ilyesmikkel. Abból aztán két év alatt igen jól megtanultam oroszul is.
Ez később nagyon jó dolognak bizonyult
Jó volt, szintén nagyon jó, hogy a deportálás és a szelekció után nemcsak életben, de anyám mellett maradhattam, és az is, hogy egy hónap után Auschwitzból elvittek minket Hessenbe, Hessisch Lichtenau városába, ahol egy hadiüzemben dolgoztunk vagy ezer másik deportált magyar asszonynyal. Három sichtában, műszakban százhúszas aknavetőgránátokat töltöttünk teli robbanóanyaggal, fárasztó és veszélyes munka volt.
De ekkor már tudtunk néha nevetni is.
Egy ízben az egyik asszony egy újságlapot talált - ez 1945 februárjában lehetett -, melyben Magyarországról tudósítás is volt. A cikk lelkes hangon írt a hős magyar honvédekről, akik föltartóztatják a bolseviki hordákat. Harc közben - így a tudósítás - az ősi magyar harci kiáltást hallatják, amely a német nyelvű lapban, a Kurhessische Landeszeitungban magyarul idéztetett ekként: "Na bazdmeg! Na bazdmeg!"
A kifejezést egyébként otthon én még soha nem hallottam, úgy kellett bajtársnőimnek nekem megmagyarázniuk.
Jó volt az is, hogy SS-parancsnokunk meglehetősen emberségesnek bizonyult. A kétméteres, bivalyerős fiatalember nyilván örült, hogy nem kell a harctéren szenvednie. Ahogy közeledett a front, mindinkább lazult a kontroll, már szóba is elegyedtek velünk az őrök.
1945. március 28-án, mikor már hallottuk az ágyúdörgést, megint vagonba zsúfoltak minket. Háromnapi út után egy Lipcse melletti táborba értünk.
Itt egy ízben arra lettem figyelmes, hogy az őrtoronyban álló őr cirill betűs újságot olvas. Megszólítottam oroszul, és elkértem tőle az újságot, mire ő összecsavarta, és átdugta a dróton azt. De mikor megkérdeztem, hogy miként lehet, hogy orosz létére a német hadseregben szolgál, mogorván hátat fordított. Akkor még nem hallottam a vlaszovistákról.
1945 áprilisának közepén gyalogmenetben hajtottak minket tovább. Tíz napig a szabad ég alatt töltöttünk minden éjszakát. Aztán egy napon parasztszekerekkel találkoztunk, és én elcsíptem, hogy az egyikről azt kiabálják: "Egy órán belül itt vannak az oroszok." Továbbhajtottak minket, és ekkor a zűrzavarban, hatan leléptünk; ott maradt hat végtelenül legyengült zalaegerszegi asszony két frontvonal között a senkiföldjén. De később kiderült: így volt jó.
Aminthogy jó volt az is, hogy második éjszakára egy falu szélén lévő birkakarámba fészkeltük be magunkat. Mert reggel jött egy fiú, aki minket meglátva ijedten szaladt haza, de pár perc múlva visszatért az apjával, aki bekísért minket egy kis szászországi faluba Schönába.
Itt először egy hatalmas házba kerültünk, a Rittergutba, mely inkább kúria volt, s melynek konyhájában egy nő kevergetett egy óriási kondér. Mikor meglátott minket így szólt magyarul: "Épp jókor jöttetek, kész a leves..." Bajtársunk volt, Anna, aki valami más úton keveredett a lágerből ide. Ebből a házból azonban a bőséges ebéd után mennünk kellett tovább. A falu legnagyobb háza előtt egy férfit szólítottam meg - franciául, ugyanis, mint kiderült francia hadifogoly volt, akit munkára adtak ki ide. Ő mondta, hogy a háziak nagyon jó emberek, nyugodtan kéredzkedjünk be. Rövid tárgyalás után a házgazda mind a hatunkat befogadott.
Ő volt Hugo bácsi, Hugo Schulze. A legjobb ember, akit valaha ismertem. Gazdálkodó volt, elég idős, nyilván ezért nem hívták be katonának.
Mi a söntésben kaptunk helyet, a ház ugyanis fogadónak épült, csak akkoriban viszonylag csekély volt a turistaforgalom. Lakott ekkor itt a családtagokon, a francia foglyon és rajtunk kívül két civil ruhás német fiatalember. Ők folyton azt hajtogatták, hogy Torgau-ból jöttek, de mi nem értettük, hogy ennek mi a jelentősége, hogy mit akarnak ezzel a Torgau-val. Csak évekkel később tudtam meg, hogy ott a Wermahtnak volt egy roppant kegyetlen büntetőlágere, ezek tehát katonaszökevények lehettek. Az egyik folyton Rilkét szavalt...
Az emeleti szobákban fészkelt még két sziléziai menekült család is.
Itt és így éltünk egy egész hónapon át. Hugo bácsi szépen, szisztematikusan fokozatosan feltáplált, fölerősített mindnyájunkat. Úgy bánt velünk, mint családtagokkal.
Egyszer itt olyasmihez is hozzájutottunk, amihez sem addig, sem azóta soha. Egy ízben felszabadult olasz hadifoglyokkal megrakott teherautó keveredett a faluba. Az olaszok hatalmas ládákon ültek. Kértük, hogy adjanak valamit. Kicsit kelletlenül, de kinyitották az egyik ládát, amely pezsgővel volt teli. Leadtak két palackot a világ egyik legdrágább italából, a Veuve Cliquot- ból.
Az első szovjet katona május 4-én érkezett, egy roppant kultúrált és udvarias felderítőtiszt, és négy embere. Este velük is pezsgőztünk. Őket aztán sokan követték, akik nem mind voltak ennyire kultúráltak, de komoly atrocitás a faluban senkit sem ért.
Egy hónap után teljesen föltáplálva, fölerősödve indultunk haza, 1945. június 1-jén szálltunk le egy tehervagonról a kelenföldi pályaudvaron. Tíz nappal később értünk haza, Zalaegerszegre.
Az csak később derült ki, hogy hatunknak nem maradt egyetlen férfirokona sem.
Házunkban már persze laktak, de a JOINT-tól kaptunk lakást, valamennyi bútort, és én azonnal beléptem orosz tolmácsnak. Hamarosan Pestre kerültem, egy szovjet-magyar vegyes vállalathoz, majd a tudományos akadémia nemzetközi kapcsolatok osztályán dolgoztam tizenhét évet, hogy végül az Akadémia Kiadónál legyek szerkesztő nyugdíjazásomig.
Hugo bácsiékkal kezdetektől leveleztünk, voltunk is náluk az NDK-ban, és az ő fia, Fritz is meglátogatott minket Budapesten. Vele levelezek ma is, már nagypapa persze.
Hatvan éve lakom ebben a házban, 1950 óta ebben a lakásban. Majd mesélek magának a régi Újlipóciáról.
Előtte, itt a szomszédban, a főbérlőm egy mérnök volt. Ő oltotta belém a zene szeretetét. Ez a legnagyobb örömöm, a hangverseny, az opera, ez a legfőbb jó az életemben, ez pótolja... ez pótol mindent, ami nem adatott."
Hazasétálunk. Otthon lejegyzem meséjét, kinyomtatom, fölviszem láttamoztatni. Mikor visszakapom, látom: teli van szép szabályos korrektúrajellel. Mosolyogva szabadkozik:
"Ne haragudjon, ezt csináltam huszonöt éven át, ha kézirat kerül elém, ma sem tudom megállni, hogy ne szerkesszek..."
