Szégyenérzetét növelte, hogy nem szegény emberként hagyta el az országot. A háború előtt az apjának aranyműves műhelye volt. A család viszonylagos jólétét a Montenegróban született, szerb származású nagypapa alapozta meg, aki 1920-ban telepedett le Pesten. Kedvenc unokája, Laló '31-ben született, a műhely a mai Mammut üzletközpont közelében volt. Laló apja 1955 telén hazalátogatott Crna Gorába, megcsúszott a meredek hegyoldalban lévő szülői ház kőkerítésén, s nyakát törte. A főként javításokból élő pesti műhely irányítását az akkor húszesztendős fiú vette át. A nehéz időket ügyesen átvészelve jutott el 1956. október 27-ig, amikor is végighallgatta Dudás József "technikus" gyújtó hangú beszédét a Széna téren. Másnap fegyvert nyomtak a kezébe, de ettől nagyon megrémült, mert rossz volt a látása - életének ez lett a tragédiája. Még aznap délután teletömte a zsebeit a műhelyben fellelhető arannyal és ezüsttel, a géppisztolyt eldugta a cserépkályha mögé, s egy papírfecnire azt írta anyjának meg két leánytestvérének, elment gyógyíttatni a szemét, ne keressék.

Bécsben eladta az ékszereket, s Münchenben telepedett le. Kis üzletet nyitott a Humboldtstrasse közelében, s ha nagy lábon nem is élt, tisztességgel elvolt. Egészen addig, amíg föl nem bukkant egy másik pesti aranyműves, aki a kegyeibe férkőzött, dolgozott nála két évig, aztán annak rendje-módja szerint tönkretette, mert elhíresztelte, hogy Laló semmit sem lát. A hajdan sikeres pesti aranyműves csődbe ment, amikor a versenytárs vele átellenben műhelyt nyitott. Jó tíz évig hányódott egyik munkahelyről a másikra. Volt oktató egy ötvösiskolában, beállt ügynöknek, s tisztítószereket kellett volna eladnia, de erre alkalmatlannak bizonyult. Alkalmazta volna egy könyvrestaurátor, de szegény Laló az ajtó helyett az ablakon akart kimenni. Volt benzinkutas, pék, egy időben pedig kutyasétáltatásból tartotta fönn magát. Élete nehéz volt, az itthoniakkal megszakadt a kapcsolata. Félt attól, hogy egykori kuncsaftjai keresni kezdik rajta a Bécsbe vitt fülbevalókat, ezért nem adott magáról életjelet. Anyja és nővére úgy tudták, '56 októberében végérvényesen eltűnt.

Amikor 1973-ban áttelepült Kanadába, a fiát otthagyta német feleségénél, egy müncheni szemészorvos örökbe fogadott lányánál. Laló ezzel az érdekházassággal sem tudta egyre erősödő csőlátását orvosoltatni. Apósa egy szerdai napon közölte vele, nem lehet a szemét műteni, És hozzátette még: nem tudni pontosan, mikor, lehet, hogy öt év múlva, de lehet, hogy csak húsz év elteltével, teljesen meg fog vakulni. Laló olyan gyorsan ment el Münchenből, mint '56-ban Pestről. Másnap Torontóban szállt le.

- Ő a szemem - mutatott a 76 éves Szvetnik Laló a kis vegyesboltban a mellette poncsóban álló indián nőre, amint lisztet, krumplit és vajat vásároltak. Amikor pedig a forgatócsoport vezetője megérintette a vállát, s azt mondta, most már nem engedi elszökni, az egykori aranyműves kifakadt. - Mit akar tőlem? Huszonöt évig fatelepen dolgoztam egy Edmonton fölötti faluban. Mitől olyan érdekes magunknak egy éjjeliőr?

Az életére volnánk kíváncsiak - mondta a parányi riporternő.

- Hát én nem vagyok rá kíváncsi - felelte Szvetnik Laló, s belekapaszkodott a poncsót és világosbarna gumicsizmát viselő nő karjába. - Mindenkim meghalt, senkim sincs Madártollon kívül ezen a világon. Meghalni jöttem vissza.

- Azt kutatjuk, mi történt a magyarokkal, miután elmentek - csipogta az izgő-mozgó tévés.

- Az, ami velem. Nem lettem milliomos. Napról napra éltem. Képzelje, az volt a célom, hogy valami mindig legyen a gyomromban. Ezt akarja beletenni a tévébe?

- Mi történne, ha mégiscsak bekapcsolnánk a kamerát?

- Kikaparnám a szemét.

- Miért ilyen tüskés, Szvetnik úr? - próbálkozott a riporter. - Sokan emlékeznek magára a régiek közül.

- Hát csak emlékezzenek - mondta a csuparánc öregúr, s kibotorkált az üzletből.

- Az megvan, ahogy a nővel elsántikál? - kérdezte a nő az operatőrt.

- Nem hagytam ki - mondta az operatőr, s egy kapualjba húzódva rázummolt a totyogó párra. - Jó lesz vágóképnek.