Hiszen az adatok régóta riasztó képet festenek: Budapesten jóval több a középiskolai férőhely, mint amennyi a gyerek, még akkor is, ha az egész agglomeráció ide ingázik nap mint nap. Várható volt, hogy az intézményfenntartó kerületek egyszer csak bedobják a törülközőt. Elvégre miért is költsenek valamire, amiből közvetlen hasznuk alig származik?

Ezt a végkifejletet nagyjából akkor meg lehetett jósolni, amikor a főváros a kilencvenes évek elején tevőlegesen közreműködött az iskolakáosz kialakításában. Az idea persze dicséretes volt: mindenkinek joga van a neki legmegfelelőbb oktatáshoz, virágozzék tehát minden virág, érvényesüljön a helyi akarat. Így történt - no meg azért, mert a fejkvótarendszer minden intézményt a "gyerekrablásra" ösztönzött -, hogy az általános iskolák gimnáziumi, a gimnáziumok felső tagozatos osztályokat növesztettek, és átláthatatlan szövevényben kuszálódtak össze a nyolc-, a négy- és a hatosztályos középiskolák. Mindaddig, amíg ki nem derült: mindez drága és fenntarthatatlan.

Most azonban, hogy a kerületek megostromolták a fővárost, és adnák vissza az iskolákat, világossá vált, hogy Budapest önkormányzatának tizenöt év se volt elég, hogy kidolgozzon valamiféle stratégiát, vagy legalább egy vészforgatókönyvet. Pedig ha más nem, a szakiskolák körüli tavaly őszi botrány intő jel lehetett volna. Akkor a főváros a saját kezelésében lévő szakképző intézmények között kívánt rendet vágni - az ok érthető és ugyanaz: sok iskola, kevés gyerek, drágán működő rendszer -, de úgy, hogy a bezárások-összevonások bejelentése előtt még a helyzet tisztességes felmérésére se kerített sort. Az égzengés borítékolható volt, ahogy az is, hogy a felfordulás az alapbajról is eltereli majd a figyelmet.

Ám ami most következik, ahhoz képest a tavalyi skandalum kismiska. Már csak azért is, mert a szakiskolák érdekérvényesítő képessége nem mérhető a gimnáziumok mögötti erőhöz. És azért sem, mert a lavina nem lesz megállítható: idő kérdése, hogy mind több kerület felismerje, a középiskolák fenntartása a főváros kötelessége, az intézményt át lehet passzolni, és még mutogatni is van kire, ha hajdani alma materüket reklamálják a nemzedékeken átívelő hagyományhoz ragaszkodó lokálpatrióták.

A főváros ebben a helyzetben csak akkor járna el helyesen, ha előre menekülne. Ha ahelyett, hogy egyszeri alkukra, a konfliktus elodázására törekszik, maga állna végre elő egy megoldási javaslattal. Mégpedig olyannal, amely belátható időn - öt-tíz éves távon - belül gyógyírt kínálna minden bajra. Távlatosan számolna a várható gyereklétszámmal, együttműködést kínálna a környező megyéknek, felmérné, hol, milyen kapacitásra van szükség. Gondolna a felülírhatatlan szempontokra - köztük az egyes iskolákban megtestesülő közös örökség megőrzendő voltára -, de arra is, hogy az egységes fővárosi középiskolai rendszer megteremtése a strukturális káosz felszámolására is egyedülálló lehetőséget kínál.

Magyarán: fővárosi fenntartású, egységesen nyolc plusz négyes, vagy - tehát nem és! - hat plusz hatos rendszert hozna létre. Mivel ez a dolga, és a megoldás nem halogatható tovább.