Margaret Mead amerikai antropológus 1928-ban adta ki a Csendes-óceáni Szamoán végzett kutatásainak eredményét. Valahogy így lehetne összefoglalni: nézzétek, fehér férfiak, van olyan kultúra, ahol a nők szabadon élhetnek, nem szabályozza mindennapjaikat egy férfiközpontú társadalom. Mead üzenetének igazolására egy helyben végzett felmérést is bemutatott, amelyből kiderült, a szamoai nők milyen irigylésre méltó körülmények között élnek.

A női egyenjogúság kivívásának egyik meghatározó könyve lett Mead műve. Közel ötven évvel később egy másik amerikai kutató azonban meg akarta ismételni az antropológus által végzett felmérést. Hamar kiderült számára, hogy a megkérdezett nők egyszerűen nem mondtak igazat az eredeti kutatásban. Mead ugyanis jogaikról és szexuális életükről kérdezve a nőket, mindenkit percek alatt nagy örömmel (és talán kisebb ajándékokkal) elengedett, aki azt mondta: minden tökéletes. Aki viszont panaszkodott, annak ott kellett ülnie az amerikai nővel több órán át, és ajándék sem járt a végén. A faluban gyorsan tudta mindenki, mit kell mondani.

Ezzel nem szeretném Margaret Mead érdemeit kisebbíteni: az 1920-as években lerakta egy tudományág alapjait, még ha kezdetleges is volt módszere. Michael Moore azonban más. Cannes-i fődíjas dokumentumfilm-rendező a XXI. században. Neki ismernie kellene az oknyomozó filmkészítés alapvető szabályait. Sajnos, nem ismer mást, mint a hatásos rendezést. Igaz, azt nagyon.

Az amerikai betegbiztosítás csődjéről és embertelenségéről szóló Sicko nem tényekre épül, hanem emberi sorsokra. Ez alkalommal Moore meg sem próbált olyanokat beszédre bírni, akik nem értenek egyet a nyomozás előtt már bebetonozott koncepcióval és mondanivalóval. Nincsenek rossz fiúk sem, csak (leginkább) republikánus politikusok archív videókról, és a betegbiztosító társaságok üvegezett épületei egy törpe szemszögéből fényképezve. Akiknek a történetét megismerhetjük, azok mind amerikai áldozatok vagy külföldi szerencsések.

A dokumentumfilm alapjául szolgáló dramaturgia dióhéjban így néz ki:

1. Az Egyesült Államokban nincs esélye annak, akinek nincs biztosítása, márpedig ők eszméletlenül sokan vannak.
2. Annak, akinek van biztosítása, még mindig nincs esélye, mert a cégek kibúvót találnak a kezelés költségeinek fedezése alól, és ügyfelük már örülhet, ha csak eladósodik.
3. Szemben Kanadával, Nagy-Britanniával és Franciaországgal, ahol még a szegény ember is döbbenetes egészségügyi szolgáltatások sokaságát kapja teljesen ingyen.
4. Míg újra otthon, az USA-ban a 2001-es terrortámadások hőseit sem kezelik, csak az al-Kaida terroristáit.
5. Így Kubába kell menni, ahol világszínvonalú az egészségügy.

Sarkítva ennyi. Ezt a szép kis körutazást a havannai kórházig Moore egyszerűen megtölti valóban szimpatikus emberekkel és néhány bombasztikus kép- és hangaláfestéssel. Miközben együttérzünk a bemutatott személyekkel, együtt sírunk a gyerekét elvesztő amerikai anyukával, és együtt örülünk a francia kismamával az állami pénzen elvégzett ruhamosásért, szörnyű hiányérzetünk van. Mert azt valahogy azért nem akarjuk bevenni, hogy minden angol beteg öt perc alatt sorra kerül, és még a vonatjegyét is kifizetik neki, míg egy amerikai kislány magas láz esetén szükségszerűen meghal.

Az amerikai egészségügy szörnyű. Legutóbb Bush vétózott meg egy több millió gyereknek megszavazott szociális egészségügyi biztosítást. Kell a pénz ugyanis az elhibázott és kudarcba fulladó iraki invázióra. Közel ötvenmillió ember él az Egyesült Államokban biztosítás nélkül. A kapitalista cégek a szegények mellett elutasítanak mindenkit, akinek valaha komolyabb betegsége volt. Ha közülük valaki kezelésre szorul, mindenét elveszíti - gyakran az életével együtt. A filmben Moore be is mutatja, mi az igazi botrány: a profit érdekében megtagadott kezelés, vagy a fizetni képtelenek hihetetlen utcára dobása. De ezeket nem tárja fel, nem sorol fel több adatot, mint amit tíz másodperc alatt a Wikipediáról bárki beszerezhet. Inkább visszatér a síró amerikai/ nevető külföldi sémájához.

Mint Margaret Mead, úgy ferdíti el a valóságot Moore. De ő már tudatosan. Nála az interjúalanyok megválogatása és a vágószoba ollója biztosítja dokumentumfilmjének megfelelő üzenetét. Nem kérdés, hogy jó ember és jót akar, a rendszer pedig, amit bemutat, beteg és igazságtalan. De ez nem változtat a tényen, hogy Moore a nézőt totálisan hülyének nézi. Nekem például a kubai varázslatos gyógyulásra már a hajam is kihullott.

A rendező álmában a film végén nyilván értem jön az állami taxi, és a kórházban tíz perc alatt visszanövesztik a hajamat - miközben a bosszúságra forró csokival kínálnak. Ingyen, hiszen van az egész társadalmat lefedő egységes és szociális betegbiztosításom…