Valójában napló lett, amelyet eszembe sem jutott postára adni. Képet ad arról a sajátos, hol lelkes, hol csüggedt, hol ellentétektől izzó légkörről is, amelyben a magyar egyetemisták és aspiránsok a forradalmi eseményeket, illetve a róluk kapott híreket megélték. (Ott volt Óvári Miklós, a későbbi MSZMP PB-tag, Márkus György, akinek már a tanítványai is ismert - nem marxista - filozófusok, a nevével is sokat mondó Szamuely László, a bemutatásra szintén nem szoruló Szűrös Mátyás, Chrudinák Alajos és Avar János, hogy csak néhány nevet említsek.)

Október 28. vasárnap, hajnali két óra. Nagyon rég nem írtam Neked, Marikám, legalábbis régnek tűnik az öt nap, amióta otthon harcok folynak. Szerda óta mi, magyarok itt minden éjjel öt óra felé fekszünk le, előadásokra nem jár senki, egyetlen foglalatosságunk, hogy ülünk a rádió mellett, amíg csak a Kossuth be nem fejezi az adását (itteni idő szerint éjfél után kettőkor). Kapcsolat nincs Pesttel, telefonálni nem lehet, táviratot ugyan lehet küldeni, küldtem is már kettőt, de még abban sem vagyok biztos, hogy továbbították. Meg különben is, ki fog most otthon táviratkihordással foglalkozni?!

Mi itt hallgatunk mindent: Pestet, Londonnak a magyar és orosz nyelvű adását, Amerika Hangját, Szabad Európát, hogy valamit kiszűrhessünk, mi is történik otthon. Ha felhívhatnálak... Sajnos abban sem vagyok biztos, hogy élsz... Legszívesebben hazamennék most rögtön, de nem lehet, akik delegációban vannak itt, és rég haza kellett volna utazniuk, azokat sem engedik...

Pontosan négy óra van (ugyanaznap). Most jöttünk fel a Pistával a Bíró Laciéktól, ahol van rádió - idáig hallgattuk a Szabad Európát. A gyomrom fordul ki attól a hangtól, ahogyan beszél, de ha akarunk valamit tudni, meg kell hallgatnunk...

Október 29., hajnal. Végtelenül rosszkedvű vagyok - otthon semmi változás. Ha az ember csak a Kossuth rádiót hallgatná, megnyugodhatna - lassan minden rendben lesz. De most már a Kossuth éppannyira tendenciózus, mint London vagy Moszkva. Az embernek úgy kell kihámozni az igazságot a sok hazugság közül. Itt közöttünk kegyetlen viták folynak. Egyesek követelik, hogy hazamenjenek, nem is titkolva, hogy otthon a felkelők mellé akarnak állni... Nehogy azt hidd, Marikám, hogy itt mi fasiszta puccsnak tartjuk azt, ami otthon történik. Szó sincs róla. De itt az ember túlságosan eltorzítva kapja a híreket, nem tud határozottan igent mondani sem egyikre, sem másikra.

Október 30. (valamivel 0 óra után). A francia rádió magyar nyelvű adásában elmondta, hogy Pesten valami Értelmiségi Bizottmány alakult egyetemi tanárokból, írókból stb., akik újabb követeléseket támasztottak - a Sztálin utat Magyar Ifjúság útjának keresztelni át és október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánítani. Őszintén szólva, a legtöbb itteni diákot is nagyon lelkesítik az otthoni dolgok, hiszen tudod, Te is voltál szovjetösztöndíjas, nem vagyunk mi korántsem olyanok, amilyennek sokan tartanak bennünket. A nagy többség mi vagyunk, akik már 25-én azon a véleményen voltunk, hogy nem fasiszta puccs van Magyarországon, hanem az egész népet átfogó mozgalom, és dühített bennünket, hogy Gerőt olyan sokáig nem rúgták ki. Dühített, hogy a Központi Vezetőségtől minden egyes eredményt véres harccal kellett kicsikarni, dühített a szovjet hadsereg beleavatkozása az eseményekbe, amiből a Szovjetuniónak mindenképpen csak kára lehet, és van is. És persze nem kevésbé dühítette az embert a szovjet álláspont, amely még mindig népellenes, fasiszta megmozdulásnak tartja az eseményeket.

Október 31. csütörtök, hajnali fél 3. A hazai rádiók majdnem minden, lényegében minden követelésével egyetértünk (persze nem mindenki), de a Nyugat állandóan arról ugat, hogy a harc célja most már a kommunisták megsemmisítése. Holnap (azaz ma) délután 2 órakor ad választ a követségen keresztül a kormány, hogy mi legyen velünk, ösztöndíjasokkal. Ugyancsak ma talán beszélni fogok Veled is, Marikám, este 9 órakor. Ha élsz még...

November 1., hajnali 4 óra van. Most akarok lefeküdni, de előtte még írok néhány sort Neked. Este beszéltünk, tehát most már tifelőletek nyugodt vagyok. Csak az a baj, hogy nem tudtál semmit sem mondani arról, mi van otthon.

November 5., reggel fél 5. Megint nincs sem posta, sem telefon-, sem távíró-összeköttetés, pedig holnap (azaz ma) este 10 órakor akartam Veled telefonon beszélni újra. Ha igaz a nyugati rádiók állítása (remélem, hogy nem, bár nem lehetek biztos benne), akkor a szovjet csapatok bombázták Pestet, lövik a várost, és a békés lakosságot is irtják, ahol érik. Minden valószínűség szerint a Keleti pályaudvar környékét bombázták, onnan pedig a Népszínház utca 49. nincs messze. Nem tudom, mi van. Nem tudom. Egész éjjel hallgattuk az ENSZ- közgyűlés vitáját. Legalább ötször hallottam már, hogyan küldték Pestről távolba az éter hullámain: "...harcolni fogunk a halálig, csak azt sajnáljuk, hogy nem sokáig bírjuk..."

Állítólag több mint ezer szovjet tank támadt Pestre. Az emberben összekeveredik minden. Az oroszokkal szembeni barátságtalanság gyűlöletté válik, de hitetlenkedünk is, és bizakodunk. Az első vonattal vagy repülőgéppel elutazom innen...

November 6., hajnali 3 óra. Természetesen nem tudtam beszélni Veled, pedig meg volt rendelve a telefon. Ha igaz az, amit a nyugati rádiók mondanak, akkor Te most valamelyik pincében vagy a kisfiunkkal és a Katiékkal, fölöttetek meg igazi háború folyik.

Sokszor eszembe jut, hátha a fele sem igaz annak, amit a rádiók fecsegnek; hogy Te milyen nyugodt hangon beszéltél velem a múltkor, amikor sikerült telefonálnom. Mondtad, hogy üldözik az ávósokat, de meg is érdemlik. És ugyanazon az estén itt olyanokat kürtöltek, hogy a Köztársaság téren embereket húztak fel csak azért, mert kommunisták; hogy a Körúton lámpavason lógnak emberek. Vajon mi az igazság? Minden körülmények között szeretnék otthon lenni...

November 9. (valamikor napközben). Elmúltak itt az ünnepek, de Veled még mindig nem tudtam beszélni. Ma is voltam lent a "telegráfban", azt válaszolták, lehet, hogy majd holnap. De hát ezt mondták tegnap is, meg tegnapelőtt is. Így most fogalmunk sincsen, mi van és mi nincsen otthon. Nyugati adók szerint még komoly harcok folynak az ország egyes részein, a pesti rádió erről hallgat, a moszkvai meg éppen azt bizonygatja, hogy már régen letörtek minden ellenállást. De akkor a kormány miért van még mindig Szolnokon?

A Nyugat azt is mondta, hogy ezeknek az utóbbi eseményeknek (a szovjetek második beavatkozása után) 65 ezer magyar áldozata van, halott és sebesült. Így mi csak ezek nyomán próbáljuk elképzelni, mi lehetett otthon, és megeshet, hogy néha lehetetleneket kérdezünk vagy mondunk.

November 20. körül (a feleségemmel folytatott első hosszabb beszélgetés után). Meg kellett találni az igazságot a között, amit Moszkva hazudott, és amit a Szabad Európa... Másként csak a megrögzött rákosisták gondolkoztak, akik például azt állították, hogy mindaz, ami Magyarországon történt, azért következett be, mert Gerő lemondott. Ezt én képtelenségnek tartom, a legkárosabbnak, még a polgári rendszer egyes jelentéktelen vonásainak a megengedésénél is károsabbnak.

A fehérterrorban nem hittem, amikor a Pravda először kezdett írni róla. Túlságosan csináltnak látszott minden, hisz csak akkor kezdték itt emlegetni, amikor egészen váratlanul, és nem egészen tiszta és érthető körülmények között Kádár lett a miniszterelnök. Olyan propagandának látszott, amely a szovjetek második beavatkozását volt hivatva igazolni. A mai telefonbeszélgetésünk ráébresztett, hogy nem volt mindenben igazam. Persze, sokat nem tévedtem, nem voltam soha egy véleményen a Káposztás Pistával, aki ujjongott a kivégzések hallatán, állítva, hogy akit kinyírtak, megérdemelte...

Ennyi, amit "naplólevelemből" itt előadni érdemes. Az élet ment tovább, a realitásokat előbb-utóbb mindenki tudomásul vette. Rám a feleségem volt döntő hatással, benne meg a Köztársaság téri vérengzés látványa - a Népszínház utca 49.-ben laktunk - takarta el a Petőfi Kör lelkesítő vitáinak emlékét. Személyes fenyegetettséget is átélt. Évfolyamtársaimmal, Káposztás Istvánnal és Papp Sándorral együtt engem is kizártak a Lomonoszov Egyetemről, mert - úgymond - "szimpatizáltam az ellenforradalommal" és kijelentettem, hogy "Magyarországon nem kell a szocializmus". (Ez utóbbi nem igaz, a besúgónak valami más baja volt velem.) Az ELTE Bölcsészettudományi Karára iratkoztunk be, ahol folytatták ellenünk a fegyelmi eljárást, így nevünk bekerült az '56-os irodalomba (Beck Tibor - Germuska Pál: Forradalom a bölcsészkaron, 155-157. o.). A szovjet felsőoktatási intézményekből kizárásra ítéltek első listája 37 nevet tartalmazott. Szerepelt rajta Márkus György, Bíró László, sőt Szűrös Mátyás is. Többségük végül maradhatott: Szűröst is hiába vádolták a társai "jellemtelen magatartással" egy beadványukban. Viszont csaknem százan önként hagyták ott a szovjet felsőoktatást.

Az ELTE-re kerültek elleni eljárás 1957 nyarán fejeződött be. Chrudinák Alajost és Molnár Árpádot, a moszkvai "diplomataképző" (IMO) volt diákjait kizárták az ország összes felsőoktatási intézményéből, mert - Boldoczki nagykövet jelentése szerint - "fő szervezői voltak a moszkvai nagykövetségen lezajlott tüntetésnek". (Ehhez a csoporthoz tartozott Avar János is, de mivel önként jött haza és ellene a közgázon nem folytattak le fegyelmit, nem is tudott a kizárásáról.) Chrudinákék büntetése néhány év múlva érvényét vesztette. Molnár Árpád nem tért vissza az egyetemre, külkeresként érvényesült. Elégedetté az teszi, hogy az Orbán-kormány idején megduplázták a nyugdíját és díszes oklevélben ismerték el "'56-os helytállását". Káposztás dékáni megrovást kapott, munkát pedig - némi hányattatás után - az Új Magyar Központi Levéltárban, innen ment nyugdíjba is. Hármunkat - a Leningrádból hazaküldött Somogyi Györgyöt, Pappot és engem - futni hagytak mint "megtévedteket".

Azután persze ott voltunk az 1957. május 1-jén felvonuló, Kádárnak mosolyogva integető százezrek soraiban is - szégyenérzet és bűntudat nélkül. Kijózanodva! Én most sem azt sajnálom, hogy ott voltam - minden külső kényszer nélkül -, hanem annak örülök, hogy a forradalmi események idején úgy gondolkodtam, ahogy.

Én Kádár diktatúráján kívül a Todor Zsivkovét ismertem jól (három ciklus MTI-tudósítóként Szófiában). Örülök, hogy az előbbit kellett hazámul tudnom (nem választottam ugyanis azt sem). Ezeknek a diktatúráknak az ügyében a történészek illetékesek. Azok, akik a mi kihalásunk után születnek...

1957. május elseje a Hősök terén