Az Ugandában dolgozó brit etológus, Simon Townsend a Current Biology hasábjain megjelent beszámolójában részletesen ismertette, ahogy hat nőstény csimpánz a szeme láttára közös erővel megtámadott egy csimpánzanyát, hogy kölykét elragadja, és halálra harapja. A tanulmány szerint még két fiatal csimpánzkölyköt öltek meg a megfigyelt csoport rangidős nőstényei, hiszen további két, hasonló támadás nyomait viselő kis tetemet is megtaláltak. A nőstény csimpánzok csoportosan elkövetett, emberi szemszögből nézve kegyetlen kölyökgyilkosságáról az eddigi - főként Jane Goodall és munkatársai tanzániai megfigyeléseiből származó - adatok alapján az etológusok úgy gondolták, hogy az effajta viselkedés csupán bizonyos egyedek beteges magatartása lehet. Simon Townsend közelmúltban közzétett, a kelet-afrikai Budongo őserdőben végzett kutatómunkáját összegző eredményei azonban ennek ellenkezőjét bizonyítják.

A kölyökgyilkosságot motiváló és magyarázó tényezők feltárásához az adott csimpánzközösség alapos ismeretére van szükség. A tanulmány szerzőjének kutatócsoportja éveken át követte az általuk a vezérhímről Sonso-klánnak elnevezett csimpánzközösséget, hogy feltérképezzék annak családi, rangsorbéli és territoriális viszonyait. A csimpánzcsoportokban általában 10-20 egyed él együtt, a rangidős hím vezetésével. A nőstényhierarchia csúcsán álló csimpánzok rendelkeznek a legjobb táplálkozóhelyek fölött, ők szabják meg, hogy a csoport mely tagjai, milyen sorrendben részesülhetnek egy adott táplálékforrásból. Ha a csoporthoz újabb nőstények csatlakoznak, ezek kénytelenek nap mint nap, újra és újra megküzdeni a rangidős nőstényekkel a hímek figyelméért és a táplálkozóhelyek fölötti uralomért. A Sonso-klánhoz az elmúlt öt év során - valószínűleg egy szomszédos közösség felbomlását követően - 13 nőstény csatlakozott. A hímek száma viszont nem nőtt, így az immár 26 fősre duzzadt kolónia territóriuma egyre kevésbé tudta eltartani a mind népesebb csapatot. A nőstények közötti állandó rivalizálás és a szűkös táplálék lehettek azok az okok, amelyek a csoport erősebb nőtagjait arra késztették, hogy összefogjanak, és megöljék a leginkább útjukban álló, bevándorolt nőstények kölykeit. A gyilkossággal egyrészt lecsökkent a csapat létszáma, másrészt a megtámadott csimpánzanyák számára egyszer és mindenkorra egyértelművé vált, hogy az adott csapaton belül nem nevelhetik fel kölykeiket, és így nekik maguknak sincs többé joguk a kolóniában helyzetük stabilizálására. A közösség életét tovább követő tanulmányból az is kiderül, hogy kölykeik elvesztése után a három megtámadott csimpánzanya közül kettő teljesen kirekesztetté vált; egyet pedig sohasem láttak többet a Sonso-klán környékén.

Anne Pusey, a minnesotai egyetem Jane Goodall Intézet Főemlőskutató Központjának vezetője sem vitatja, hogy a kölyökgyilkosság, bár ritka, de mindenképpen hozzátartozik a nőstény csimpánzok magatartási repertoárjához. Az ugandai Sonso-klán-tagok viselkedésének feltárása alátámasztja és értelmezi az általuk a tanzániai Gombe-ban gyűjtött adatokat is. Az intézet munkatársai is többször tanúi voltak sikertelen kölyökgyilkossági kísérleteknek, és több megölt újszülött tetemét is megtalálták. A brit kutatók eredményei rávilágítottak a kölyökgyilkosság megkerülhetetlen tényére, és arra is, hogy ennek a szokatlan agresszív magatartásnak bizony szerepe van a csimpánzkolónia belső rendjének megszilárdításában.

Az agresszió a csimpánzkolónia belső rendjének megszilárdításában játszik szerepet