Ha az ő hiedelme az, hogy rajtunk egy drazséba csomagolt vegyület segíthet, receptet ír, és ha hiszünk neki, akkor megtaláljuk azt a boltot, a patikát, ahol a drazsét odaadják. Ennek a rendszernek minden lényeges eleme - eljárások, hiedelmek - funkcionálisan összekapcsolódott, és ez teszi lehetővé, hogy az a töménytelen sok ember, aki a társadalomban egymás mellett él, gorombább ütközések nélkül élhesse mindennapi életét. Zavarok akkor jelentkeznek, amikor hirtelen új szabályokat, új törvényeket, új hiedelmeket vezetnek be a kultúrába és a társadalom tagjainak ezekhez kell szinte azonnal alkalmazkodniuk. Ez történt a rendszerváltozáskor. Számtalan jogszabály, törvény keletkezett, és sajnos, akik ezeket létrehozták, tisztelet a kivételnek, nem mindig rendelkeztek azzal az áttekintő képességgel, hogy előre lássák, egy-egy szabály miként válik majd be a gyakorlatban, vagy esetleg milyen nemkívánatos mellékhatásai lesznek. Ezekről a mellékhatásokról azóta hiába kérdezgetjük orvosainkat, gyógyszerészeinket, sőt még politikusainkat is. Most csak utalok a múlt heti Nagy Reggeli Hídfoglalási Show-ra, amelyet a jelenleg érvényes törvények simán lehetővé tesznek. Szegény ország így költi gavallérosan a pénzét. Ha kevés a kenyér, cirkusszal vigasztalódunk. Amerikát a demokrácia hazájának tekintik, de egy efféle reggeli szórakozás ott elképzelhetetlen lenne, mert demokrácia van ugyan, de ez nem jelenti azt a lehetőséget, hogy a normális életet teljesen értelmetlenül megbénítsa egy kis csoport.

Van itt azonban néhány sokkal fontosabb kérdés, amelyekben éppen most változtatják meg a szabályokat, és a legjobb indulattal sem látom, hogy tisztában lennének a következményekkel.

Nyilvánvalóan abból kellene kiindulni, hogy az előző rendszer által kialakított egészségügyi struktúra miért romlott el. Csak a lényegesebb elemeket vegyük szemügyre: központi erőfeszítéssel felépítették azt a hiedelmet, hogy mindenkinek jár a legmagasabb szintű, legmodernebb orvosi ellátás. Ezzel a hiedelemmel az a baj, hogy szépen működik akkor, ha a határok zárva vannak az új eljárások, műszerek, gyógyszerek elől. Ha mesterségesen lezárják az orvosi ellátás lehetőségeit az állam által finanszírozható szintre, akkor elvileg megvalósítható, hogy mindenki hozzáférjen a "legmodernebb" eljárásokhoz. Persze tudjuk, hogy ez is csak elméletben valósult meg.

Az új rendszerben, amint kinyíltak a határok és bezúdult a korábbinál tízszer annyi gyógyszer, új eljárások tömege, új nagy műszerek, ez a hiedelem a valósággal teljes mértékben szembekerült. Ma két lehetőség van: az egyik, hogy "alapellátás" néven újra a pénzügyi lehetőséghez igazítjuk az egészségügyi kínálatot. Annyit lehet szolgáltatni, amennyire pénz van, az ellátások szintjét az országosan befizetett járulék teljes összege határozza meg, akinek ez nem elég, máshol kell keresnie a számára kielégítő orvosi ellátást. Nagyjából ilyen az angol szisztéma is. A másik lehetőség, hogy kiegészítő biztosítással, tehát ráfizetéssel tesszük elérhetővé a szükséges magasabb költségkeretet. Lehet a két elvet keverni, de csak nagyon körültekintően, mert abból igen csúnya dolgok következhetnek, ha a betegek anyagi helyzetük alapján elkülönülnek az ellátáson belül. Bemegyek a kórházba, és azt fogom látni, hogy aki fizet, mert van biztosítása, jobb kórtermet, türelmesebb nővért, jobb orvost kap, mint én, aki csak alapellátásra vagyok jogosult. Nem jó ezt nézni. Senkinek se lehet megtiltani, hogy a magas jövedelméből a saját ellátására költsön, annyit, amennyire csak képes, de ezt lehetőleg egy magánklinikán tegye. Ez így lenne fair. Persze az is fair lenne, ha ott az alapellátását az állami biztosító fizetné, hiszen a kötelező járulékfizetés alapján ez jár neki.

A másik szerencsétlen hiedelem is az előző rendszerből származik. Akkor úgy gondolták, hogy miután az ország zárva van, az orvosi ellátás mindenkinek jár, az orvosok fizetését is lehet szabályozni olyan szinten, ami az egyéb szakmunkásoknak megfelel. Itt az akkori szabályalkotók azt vették semmibe, hogy a beteg-orvos kapcsolat bizalmon alapul, hogy a bizalomnak sokszor sokkal nagyobb szerepe van a gyógyulásban, mint a gyógyszereknek, és hogy az orvosok a világ minden részén kiemelten nagy jövedelemhez jutnak. Viszont a betegek ezt pontosan tudták, és megindult az állami beavatkozás magánúton történő korrekciója hálapénz formájában. Ha az állam nem adja, majd én odaadom a magam részét, doktor úr! A hálapénz akkor nagyjából funkcionális volt, de csak nagyjából, mert rengeteg nemkívánatos melléhatása volt, nem mindenkinek adtak, nem mindig az kapta, aki a munkát elvégezte, indokolatlan előnyhöz juttatott jobb módú betegeket, nem sorolom.

A hálapénz sok tízmilliárdjával így épült be a rendszerbe.

Aki ma úgy akarja átszervezni az ellátást, hogy a hálapénzproblémáról nem vesz tudomást, elemi szinten sem ért társadalmi folyamatokhoz. Az orvostársadalomtól nem lehet elvenni ezt a hatalmas összeget kompenzáció nélkül. Amíg nincsen egyértelmű biztosítéka annak, hogy jövedelmük nem fog drasztikusan csökkenni, az orvosok minden változtatás ellenségei lesznek, teljes joggal. Azok is, akik nem fogadtak el, vagy nem részesültek hálapénzben - a szakmai összetartás miatt. Mit kéne tenni? Világos, hogy a jövedelmet meg kell tartani, de átláthatóvá és adózhatóvá kell tenni. Azt kell megoldani, hogy a beteg a hálapénzről számlát kapjon és a biztosítón keresztül fizessen. Vagyis akár állami, akár magánbiztosítással rendelkezik, abban legyen helye az orvos járandóságának. Alapellátás esetén, ha a beteg nem választ sem orvost, sem kórházat, az orvos állami fizetését számlázzák, amit fedez a járulék. Ha a beteg orvost, kórházat választ, amire joga van, akkor választásától függően pluszösszeget kell fizetnie, zsebből, biztosító útján, ahogy neki tetszik, és erről számlát kap. Mellesleg megjelenik az áhított verseny is, de megfelelően szabályozott formában, a jobb orvosnak magasabb a javadalmazása, és azt, hogy ki a jobb, a betegek döntik el.

A beteg és az orvos hiedelmeit az ellátás minőségéről, az orvos javadalmazásáról össze kell kapcsolni egy világos, jól átlátható számlarendszerrel. Minden orvosi kezelés számlaköteles kellene legyen, de abban nem az OEP általányai, ágypénze és hasonlók szerepeljenek, hanem az, hogy mit használtak fel, mennyit, ki kezelte a beteget és mennyiért. Egy ilyen számlarendszernek nagyon sok értékes hatása lenne. A beteg tisztában lenne azzal, hogy mennyit költöttek rá, és amikor a legmagasabb szintű ellátásért folyamodna, előtte megnézné az ártáblázatot. Eldönthetné, hogy általában ugyan nem, de most ebben a fontos, esetleg életmentő esetben belenyúl a zsebébe és maga is hozzájárul a költségekhez, éppen úgy mint Ausztráliában, ahol nagyon jól működő állami biztosítás van ezen az alapon. A biztosító, akár állami, akár magán végre pontosan tudná, hogy egy-egy kezelés mennyibe került, ezt ellenőrizhetné, és a megfelelő protokollokkal biztosíthatná, hogy az alapellátás keretek között maradjon, ha ettől eltérnek, a beteg fizet. Vagy fizet a beteg kiegészítő biztosítása. Ehhez persze olyan állami biztosító kellene, amely nemcsak azzal van tisztába, hogy ki fizeti pontosan a járulékot, hanem azzal is, hogy azt ki, mire költi, nem ágyakat, hanem kezelést finanszíroz.

Végül a szolidaritás problémája. Olyan állatfaj vagyunk, amely nagyon sokszor önzetlenül segíti a fajtársait. Etetjük, ápoljuk, segítjük egymást. Ilyen a természetünk. Ezért kell a kötelező járadékfizetés. Ezért kell a mindenkire kiterjedő alapellátás. Viszont nagyon rossz szervezés, ha össze nem illő alapelvek keverednek. Azért alacsonyan tartani egy ellátás árát, hogy a beteg szabolcsi bácsi is meg tudja szerezni, dőreség. Az ár annyi legyen, amennyibe a dolog kerül. Aki a szolidaritás miatt részesül ebből, annak a számláját valaki helyette kifizeti, az önkormányzat, az állam, alapítványok. Kaphat tehát Mari néni is legmagasabb szintű kezelést, ami nincsen az alapellátásban, ha kellő indokkal ezekhez a helyekhez folyamodik, ahol erre van egy korlátozott keret, persze figyelembe veszik, hogy például az igen drága gyógyszer egy fiatalembernek kell, akinek még hosszú életre van kilátása vagy öreg bácsinak, mint én, akinek már nincsen. Itt is az a lényeg, hogy mindenki világosan lássa a költségeket és azt, hogy ki fizet.

Befejezésül csak annyit, hogy ez a terület ezernyi apró pszichológiai problémával is terhelt, amit a mégoly okos közgazdasági elmefuttatások mellett is figyelembe kéne venni. Csak egyetlen példát: vizitdíj. A vizitdíj elsősorban az indokolatlan orvos látogatást van hivatva csökkenteni. Nagyon fontos funkció. Ausztráliában is bevezették, de úgy gondolták, hogy nem alkalmanként kell majd elszámolni, mert az nagyon macerás, hanem félévenként. Mi történt? Megugrott húsz százalékkal a vizitek száma, mert az orvosok sokszor rendelték vissza a betegeket indokolatlanul, nekik megérte. Gyorsan változtattak, minden alkalommal fizetni kell, de a biztosító ennek kilencven százalékát visszafizeti. Vagyis el kell menni a betegnek a biztosító irodájába is, ha már járóképes. Azonnal csökkent a vizitek száma, a kiindulási szint alá ment húsz százalékkal. Ez itthon alkalmazva azt jelentené, hogy a vizitdíj háromezer forint, amelyből a biztosító kétezer-hétszázat visszafizet. Ez hatékony lenne.

Nem foglalkoztam a biztosítás problémájával, mert teljesen egyetértek Kornai Jánossal, aki ezt részletesen megírta két hete. Nem lehetne egyszer rá hallgatni?