Apuka mellé - inkább mondták, mint kérdezték. Na, oda ne! - keményedett meg a hetek óta már csak alig csak suttogó hang. Soha életében nem mondott ellent ennek az embernek, pedig lett volna oka rá. Ez volt az első - és az utolsó. A család most halottak napján kétfelé jár, amikor az örök életében összetartozó két ember sírját meg akarja becsülni.

Ne lássuk bele ebbe a történetbe az egyre inkább kétfelé járó egy ország példázatát, inkább csak azt a ritka helyzetet becsüljük, amikor valaki egy gyászjelentésben még életében kimondja egész léte ítéletét. Inkább fordítva, a gyászjelentések a veszteség nagyságával szembesítenek: csak néz az ember, olvasván őket, hogy mi az, amit a legközelebb állók igazán megkülönböztető jegyként kiválasztanak. Világok búcsúznak ilyenkor.

S persze, egyre többen vonnák ki magukat a halálbiznisz üzletköréből. Van, aki azért, mert nem képes fizetni. Őket is szórják - közpénzen. Mások önszántukból kérik még életükben a lehetőséget, hogy valóban és azonnal porrá legyenek, mit visszakap a természet. Vagy a rokonoké lesz, mint az az anya, akit világvándor fia egy cserép virágfölddel kevert el, és, ha teheti, mindig viszi a kedves növényt magával.

Vajon mit tehetnek ezen az ünnepen azoknak a hozzátartozói, akik a Dunába, Balatonba, kertjükbe vagy csak szét, a sivatagvilágba szórattatták magukat? Ha nem mehetünk a temetőkbe, nincs is igazi halottak napja? Vagy bizonyságot szolgáltatnak arra, hogy a sírok ünnepi megbecsülése csak az egyik lehetséges formája a halál és az élet, az elmentek és a maradtak közötti öszszetartozás megélésének? Mint ahogy akad, aki ezen az egy napon nem engedelmeskedik liturgiáknak, mert azzal elismerné, hogy nincsenek vele nap mint nap azok, akikhez tartozik. A szóratás is azt jelenti sokaknak, hogy az emléket radikálisan elszakítják a testtől, elfogadva a természet okosságát. És az emlékezés már csak ettől átszellemültebbé válhat. Jó az, ha tudjuk, amikor a százezer gyertya fényével nyugtatjuk az emlékeinket, hogy egyre több, más ezer fény is él, mind érvényes, telített.

A hagyomány azonban, mint ez az ünnep is, nagyon erős. Szép is. A test holtában is követeli a tiszteletet. Különös formákban is.

Az anatómiai intézet munkatársai, mondjuk, meg szoktak koszorúzni egy emlékkövet, amelyet azok tiszteletére emeltek, akik a tudomány rendelkezésére bocsátották maradványaikat. Nagyon gazdagok titániumsírt vásárolnak, amely a fáraó-múmiáénál is örökkévalóbb életet ígér a halott testnek. És csak ebbe a már-már élettelennek tetsző halottkultuszba sorolható az is, hogy aki most felkeresi Kádár János sírját, csontok nélküli, kirabolt koporsót talál. Bevonult az ártó típusú politika a temetők világába. Igaz, ott még tán nem tartunk, hogy egy országgal lehessen megcsinálni, amit Anyuka mért a családra: hogy kétfelé kell járni, még ezen az ünnepen is. Sokkal többfelé, és otthon is lehet maradni - nem ezen múlik ez sem.