Cipőnkre erőltetett, gumírozott szájú nejlonzacskóban ácsorgunk a szecessziós Gellért fürdő aulájában. A türelmetlenebbek - szuvenír gyanánt - már felvásárolták az uszodashop csillámporos, velencei álarckészletét, és a kajla műanyag felsőtestekre húzott, akciós fürdőruhák között bogarásznak. A szófogadókon - a program "építészet fürdődresszben" alcíméhez hűen - a nagykabát alatt közvetlenül az otthonról hozott fecske és úszódressz feszül.

Ténfergünk. Aztán hirtelen csatasorba rendeződik az Építészet hónapjának negyedik és egyben utolsó fürdőbebarangolására szomjazó tömeg, és nyomtalanul magába szippantja az érkező, fehér köpenyes urat. Többen tudni vélik, személyesen a fürdőigazgatóhoz van szerencsénk, igaz, az eseménysorozat honlapja "komoly, bajszos, építészvezetőket" ígért. Az úr rögtönzött előadásában minden bizonnyal kiemeli, hogy 1433-as feljegyzések említik először az itt eredő, csodahatású forrásokat, hogy a középkorban kórház működött a Gellért-hegy lábánál, hogy talán a törökök is a kellemes fürdőlehetőség miatt "vendégeskedtek" itt oly hoszszan, illetve hogy a XVII. században Sárosfürdőnek nevezték a helyet a medencékben leülepedett, forrásvízzel feltörő iszap miatt.

Minderre azonban csak tippelünk, hisz a tömeg külső élére szorulva a mondókából egy árva kukkot sem hallani. Végül "doktorunk" is eltűnik, mi pedig egy elfuserált osztálykirándulás tüneteit produkáljuk. Akit csak az ingyenfürdés érdekelt, csöndben elszivárog az öltözők felé, a többiek pedig megkezdik egész estés bolyongásukat a föld alatti labirintusban. Hol a nemrégiben átadott női öltőző pucér asszonyait rémisztik halálra a függetlenedett szabadcsapatok - anélkül hogy bármit is megtudnának az eredeti, 1917-es jelleget megőrző felújítás körülményeiről -, hol pedig anélkül csörtetnek át a párolgó medencék között, hogy sejtenék: a nyitható tetőszerkezet keskeny nyomtávú vasúti sínen gördül. A csapásirány irtózatos csövek alatt, pallókon keresztül, nyomásfokozó szivattyúk és szennyes törülközőkötegek mellett vezet.

Végül csak kerül alkalmi fürdőkalauz. Egy pultnál ácsorgó, köpenyes férfit kiált ki néptribunná a felbőszült keménymag. Így ő megadóan az elcsüggedt családok és halálra vált nyugdíjasok élére áll.

Az életművészek már javában fent söröznek az aula márványhölgyei közt, mikor mi lejutunk az ősforráshoz. A hoszszú alagút végén található teremben az egykori forrás maradványa mellett hatvanfokos hőség fogad.

- Éppen a Gellért tér alatt vagyunk, hallani is a csikorgó villamosokat - mondja kalauzunk, és gyöngyöző homlokát törölgetve tovább szavalja az "üreg" paramétereit: belmagasság 9,8 méter, a víz hőmérséklete 41 fok, a terem vízszintje a Duna vízállásával azonos. Alattunk balatonnyi karsztvíz található, amely egészen Tatáig húzódik. Barátkozásképpen még elhadar egy legendát a szellőzőlyukon keresztül beköltözött hajléktalanról, akit múlt télen véletlenül be is falaztak a jó meleg levegőjű rendszerbe. Aztán az is kiderül, honnan szivattyúzzák a vizet a medencékbe.

- Itt szívunk - mutatja a fürdőbe érkező víz forrására épült, úgynevezett negatív kutat idegenvezetőnk.

Hasonlót érzünk órák óta.

Már ami a szívást illeti.

A fürdőzők fent, az újságírók lent