„A hidegháború lezárultával, az iraki háború közepette úgy tűnik, hogy az amerikaiak többsége pártállástól függetlenül elbizonytalanodott a diktátorok megítélésében. Sokan már egyáltalán nem biztosak benne, hogy a diktatúra tényleg olyan rossz dolog – írja Chrystia Freeland, a Financial Times szerkesztője.

Freeland egy televíziós beszélgetésműsor résztvevőjeként nagy megdöbbenésére azt tapasztalta, hogy jobb- és baloldali kommentátorok egyaránt ügyes húzásnak ítélték Putyin bejelentését, amely szerint elnöki megbízatásának lejártával miniszterelnökként folytatja pályafutását. „Senki sem fejezte ki aggodalmát amiatt, hogy ezzel lényegében nekilátott az egypártrendszer visszaállításának.” Mint ahogyan Putyin korábbi diktatórikus döntéseit, például a civil szervezetek korlátozását sem nehezményezték. „Mindennél fontosabbnak tartották, hogy Putyin rendet tett, stabilizálta és a gazdasági növekedés pályájára állította az országot. Arról persze nem esett szó, hogy ez mennyiben az ő érdeme, és mennyiben a magas olajár egyenes következménye.”

Húsz éve elképzelhetetlen lett volna, hogy amerikai politikai kommentátorok ne kifogásolják a diktatórikus kormányzást. Jobb- és baloldal között egyetértés uralkodott abban, hogy az elnyomás elfogadhatatlan.

Miért elnézőbbek ma az amerikaiak? Egyrészt az iraki demokráciateremtés kudarca miatt. Az iraki fiaskó miatt a közvélemény most semmilyen humanitárius beavatkozást sem támogat, és általában óvatosabban fogalmaz meg éles kritikát a diktátorokkal szemben. „Amerika csalódott a demokrácia közel-keleti exportjában – idézi Freeland Garri Kaszparovot, az orosz ellenzék egyik vezérét. Sokan most úgy gondolják, hogy vannak olyan országok, amelyek egyszerűen nem érettek a demokráciára.”

Freeland szerint a másik ok az, hogy most az iszlám fundamentalizmus, vagy divatosabb elnevezéssel az iszlamofasizmus a fő ellenség. Akit nem iszlamofasiszta zsarnok sanyargat, az valahogy kiesik az amerikai értelmiségi megmondóemberek érdeklődési köréből.

„Pedig fontos lenne az embereket arra emlékeztetni, hogy az amerikaiaknál sokkal rosszabb körülmények között élők is lelkesedhetnek a szabadságért. Ezt legjobban egy régi vicc fogalmazta meg. Egy cseh és egy lengyel kutya találkozik a határon. A cseh megkérdezi a lengyelt, hogy miért akar a kevésbé szegény, de elnyomóbb Csehországba jönni. A lengyel kutya azt válaszolja, hogy azért, mert szeretne egy kis húst enni. És miért akar a cseh kutya Lengyelországba menni? Mert szeretne végre ugatni egy kicsit.”

„Nem minden posztkommunista ország sikeres, az iraki felszabadítás pedig egyértelmű kudarcnak látszik – vonja le a következtetést Freeland. De azért a kutyák nem csak húsra vágynak. Az is fontos nekik, hogy ugathassanak.”

Vlagyimir Putyin