A tizenöt éve alakult denveri együttes most először jutott a végjátékba, és mielőtt a Vörös Zoknikkal találkozott volna, fantasztikus sorozatot produkált. Legutóbbi 22 meccséből 21-et nyert meg, ami baseballban még annál is nagyobb ritkaság, mint más csapatsportágakban. A kulcsszerepet játszó dobóknak ugyanis gyakorlatilag egyhetes pihenésre van szükségük, a zsúfolt naptár miatt négyen-öten váltják egymást a poszton, és unikum - ha egyáltalán előfordul -, hogy mindenki egyszerre legyen csúcsformában. A Rockiesban azonban nemcsak a dobók, hanem az egész csapat nagyon kiegyensúlyozott: nincsenek sztárok, ellenben mindenki "hozza magát".

Legalábbis így volt ez szerda estig, a döntő kezdetéig. Akkor ugyanis a Boston 13:1-re "kitömte" őket. A hazaiaknál kis túlzással még az ütőket törölgető inasok is pontot értek el, miközben a kezdő dobó, Josh Beckett 155 km/órás sebességű labdákkal bombázta a megilletődött coloradóiakat. A második meccsen aztán egészen másképp nyert a Red Sox. A negyvenéves Kurt Schilling leggyorsabb labdája is csak 140 km/órával "vánszorgott", de a veterán rafinériája megint kifogott a vendégeken.

A denveriek most már csak a hazai pálya előnyében bízhatnak, ám abban nagyon. A Sziklás-hegységben több mint 1600 méter magasan fekvő stadionjukban ugyanis hideg, ritka és száraz a levegő, emiatt a labda összezsugorodik, és messzebbre is száll. Ellensúlyozásként a kerítés is messzebb van, amitől viszont megnő a védők által őrzött terület. Matsuzakának fel kell rá készülnie, hogy magaslaton a kisebb légellenállás miatt nem olyan könnyű csavart labdát dobni, és különben is, a fizika furcsa dolgokat művel. A labdákat ugyan párásító dobozban tartják, de Denver mégis vicces helyszín - legalábbis a vendéglátóknak, akik megszokták a körülményeket. Az esélyek ezzel együtt a Boston mellett szólnak: az eddigi ötven, 2:0-lal kezdődő döntőt 39-szer a jobban startoló csapat nyerte. Például három éve, amikor a Red Sox 4:0-ra intézte el a St. Louis gárdáját.