Ne felejtsük el, hogy nálunk a másutt bevált, legkitűnőbb modellek átvétele többnyire kudarcot vall! De azt se, hogy a régi szisztéma - bár hivatalos alapelvei szépek voltak - szakmai szempontból elavult, és a végletekig lezüllött. Restaurációja olyan költségvetési terhet jelentene, amelyet belátható ideig nem (még fokozatosan sem) lehet elvállalni.

A politikai ellenzék goromba elutasítása és a szakma jelentős részének szabotázshajlama nem sok jót ígér, merészebb megoldásokkal ebben a helyzetben aligha lehet próbálkozni. Bíznunk kellene benne, hogy ez talán még a (nagyon beszűkült) társadalmi tűréshatáron belül van.

Az új rendszer részleteit - a tárca legújabb szokásai szerint - csak később ismerhetjük meg. Nagyobb baj, hogy sem a politikusok, sem a főtisztviselők, sem a biztosítási szakemberek nem tudnak igen lényeges alapkérdésekre válaszolni. (E sorok írásakor a kinevezett egészségügyi államtitkár - aki hosszú évek óta minisztériumi főtisztviselő - még arra a kérdésre sem tudott válaszolni, hogy építhetnek-e saját kórházakat a majdani félmagán-biztosítók!) Az sem világos, miért érdekelné a magánbiztosítókat a kisebbségi tulajdon.

Az állami felügyelet (és felelősségvállalás), valamint a szolidaritási elv mindenesetre megmaradni látszik. Európában (az unióban) mindenütt ezeken az elveken nyugszik az egészségügyi ellátás, de igen eltérő módokon és mértékben vehet részt a magántőke a finanszírozásban és az ellátásban. Arra tényleg nincs példa, hogy az ellátó rendszer értékes elemei kizárólag állami tulajdonban vannak, és ezeket vegyes tulajdonban lévő társadalombiztosítók finanszírozzák. Bízzunk benne, hogy ez a szerkezet nem merevedik meg. A hatályos törvények mindent megengednek, de nehéz megjósolni, hogy a finanszírozás új rendszerének milyen befolyása lesz a kereslet és a kínálat alakítására.

Az Egyesült Királyságban például nem szeretik a keveredést sem a finanszírozásban, sem az ellátásban. Az NHS (az ottani OEP) nem fizet magánintézményeknek, szerkezetileg pedig jelentős autonómiával rendelkező, helyi egységekből áll. Észak-Írországban kétmilliónál kevesebb lakosra csaknem két tucat ilyen autonóm egység jutott. Ezek számát csökkentették tavaly négyre (és egyidejűleg centralizálták az ellátást - kórházbezárással, volumenkorlátozással stb.). A lakosság túlnyomó része az NHS által nyújtott ellátást veszi igénybe, a hosszú várólisták ellenére. Ez a tradíció. És a britek rendkívül fegyelmezett emberek. A nagyon gazdagok közül sokan exkluzív ellátást vesznek maguknak, de ritkán kötnek szerződést magánbiztosítóval (nem is működik túl sok), inkább alkalmanként kiegyenlítik a számlát. Az ország nagyvárosaiban híres és jó magánkórházak működnek, nem kevés külföldi (főleg brit nemzetközösségi) pácienssel. A fizetésből élők életszínvonalának emelkedése mostanában ismét lehetővé teszi a briteknek, hogy külföldön kezeltessék magukat, ha ki akarják kerülni a várólistát. Ugyanezen okból a magánszféra is észrevehetően erősödik. Annak viszont nincs jele, hogy az NHS bármiféle országos együttműködésre készülne a magánszférával. A brit gazdaság erre nem is kényszerül rá.

Spanyolországban más a tradíció. Korábban alakultak a magánbiztosítók, mintsem a társadalombiztosítás (Seguridad Social) általánossá vált. Megjegyzendő, hogy a magyar hagyomány is hasonló lenne, de míg nálunk az államosítás beolvasztotta a sok magánbiztosítót, a Seguridad Social nem. Például az egykori Mabihoz (Magánalkalmazottak Biztosító Intézetéhez) hasonló spanyol intézmény (az idén százéves Mutua Universal) megmaradt a munkahelyi balesetek és a foglalkozási megbetegedések ellátásának finanszírozásánál. Nincs saját szakellátó hálózata, csak szép és jól felszerelt alapellátó rendelői (egyszersmind irodái) és mozgásszervi rehabilitációs tornatermei. Az ellátás 90 százalékát a biztosító a magánszféra szolgáltatóival végezteti. (A maradék 10 százalékot az ügyeleti időben történő ellátás teszi ki. Ilyenkor a munkavállaló a legközelebbi ügyeletre megy, vagy oda viszik. A számlát azonban ilyenkor is a MU fizeti.) A magánszolgáltatók között szép számmal vannak magánkórházak egyéb magánbiztosítói háttérrel. A versenynek köszönhetően a legmodernebb vizsgálatokra és műtétekre sincs várólista és volumenkorlát. A dolgozó a gyógyulásig térítés nélkül kapja a gyógyszert, minden gyógyászati segédeszközt, sőt közlekedési költség is jár neki (taxi vagy benzinpénz). Mindezt minimális adminisztrációval és a betegnek a legkevesebb kényelmetlenséget okozva. (A gyógyszerekért és a segédeszközért nem kell a patikába menni, a rendelőben kapja meg a páciens.)

Egy ilyen biztosítás magyar viszonyok között legalább 25 százalékkal csökkentené mind a finanszírozási, mind pedig az ellátó rendszer "terheit". (Csökkenteni lehetne a tb-járulékot, ami megkönnyítené a foglalkoztatást, még azzal együtt is, hogy a munkával kapcsolatos betegségek és sérülések ellátását, valamint a betegszabadságot a munkavállalók finanszíroznák.) További előny, hogy ez a biztosítás serkentené a magánszakorvosi rendelések fejlődését, kórházak építését, azaz egyáltalán nem elhanyagolható számban munkahelyeket teremtene.

Ez a rendszer elismeri, hogy a munkavállalás növeli a kockázatot, és ezt nem hárítja át azokra, akik nem dolgoznak (a tanulókra, a nyugdíjasokra, a munkaképtelenekre, a hajléktalanokra stb.).

Van még néhány ilyen kockázatközösség, melyeket igazságos, logikus, időszerű és gazdaságos lenne leválasztani az OEP-ekről. Biztosan ilyenek a járművekkel kapcsolatos (nem munkahelyi) balesetek és a sportegészségügy (nem csak az élsport vonatkozásában!). A dohányzás és az alkoholfogyasztás közismert kockázatnövelő tényezők. Nem hiszem, hogy bárki ellenezné, ha az ebből eredő betegségek finanszírozását függetlenítenék az OEP-ektől. (Legfeljebb az ellenzéki politikusok és az orvosi kamara. Mert miért pont ezt ne?)

A szerző (jelenleg Spanyolországban dolgozó) orvos