A múlt köde
Az ilyen ingyenebéd sosincs ingyen. Addig nincs más, amíg az ünnepi beszéd el nem fogy. Hanem az most gyorsan elfogyott, mert négy évvel ezelőtt - a magyar demokrácia tojáskorszakának hajnalán - nem tudta még szónok és szónokvédő, hogyan jártassa száját és esernyőjét tojás, kő- és krumplizáporban. A tojást és a krumplit a MIÉP, a többi eleséget a rózsadombi Mágnáskert étterem szállította, kő és pofon helyben termett. "Jobban tudom szeretni a hazát, mint gyűlölni ellenségeimet" - csupán ezt a Deák-idézetet ajánlotta a miniszterelnök a reá célzó, de a frissen felújított Deák-emlékház falát találó árpádsávos népi véleménynyilvánítók figyelmébe, és azután rögvest besurrant a házba. Orbán Viktor a Vasárnapi Újságban (2003. október 19.) nagyon megértette ugyan a véleményüket radikálisan kifejtő emberek elkeseredettségét, de mégis úgy vélte, nem helyeselhető az eljárásuk: "a demokráciának talán a szíve közepe a szólásszabadság. Sőt, hogyha a miniszterelnök úr mondani akar valamit az embereknek, akkor az a helyes, ha elmondhatja, mert szólásszabadság van. Az a miniszterelnökre is vonatkozik. Másfelől pedig az embereknek joguk van elmondani a véleményüket, és a miniszterelnök úr helyesen teszi, ha meghallgatja, amit neki szánnak. Az a fontos, hogy ez ne egyszerre történjen, hanem egymás után. És ha nem vágunk egymás szavába, akkor nem állnak elő ilyen méltatlan helyzetek." A miniszterelnök nem is szakította félbe a magyar igazság és élet harcosait, amikor a neki szánt vélemények ("románbérenc, hazaáruló, gyilkos" stb.) elhangzottak, de kétségtelen, hogy udvariatlanul a mikrofon elé lépett, mielőtt elfogyott volna a tojás, a kő és a krumpli.
A helybeliek egy része verbálisan ("Ezért dolgoztunk ennyit, hogy ez a szemét csőcselék tönkretegye?"), más része tettlegesen fejezte ki ellenérzéseit a fővárosból lelátogató néppel szemben. A Hetek tudósítója "jól megérdemelt pofonokról" írt, mintha létezne jogállamban jól megérdemelt pofon azon kívül, ami önvédelemből keveredik le. (Szobota Zoltán: Akasztanának a MIÉP-esek, 2003. október 24.)
"A világon mindenütt dobálnak meg, fütyülnek ki miniszterelnököket, politikusokat. De talán csak Magyarországon természetes, ha a kormányfő csak a hátsó kapun mer belépni egy vidéki kultúrházba.... És a miniszterelnökbe bele tudja fojtani a szót egy maréknyi hangoskodó." Így vélekedett Dobszay János (HVG, 2003. október 25.), és vele együtt sokan tartottak attól, hogy ami Söjtörön elkezdődött, az majd október 23-án Pesten folytatódik. De nem. A biztonsági emberek bátran megvédték Medgyessy Péter koszorúját, melyet az éj leple alatt vitt ki a 301-es parcellához - ma sem tudjuk, kicsoda. Tamás Gáspár Miklós csodát látott: "Orbán Viktor, a magyarországi jobboldal vezetője kiadta a parancsot embereinek: az idén nem szabad megzavarniuk a balközép erők október 23-ai összejövetelét. És láss csodát: nem zavarták meg őket." (Magyar Hírlap, 2003. október 27.)
Már a halottak napja is elmúlt, amikor kitört az ebédbotrány. Gál J. Zoltán kormányszóvivő első nyilatkozata szerint bár valóban Budapestről kellett szállítani az ebédet, mert a helyi és közeli vendéglősök nem bírtak volna méltóképp betömni közel száz igényesen ünneplő szájat, de a menü így is fölöttébb olcsó volt. Később kiderült, hogy helyi vállalkozó is akadt volna, s az ebéd árát is elszámolta a szóvivő egy nullával. Végül is fejenként kb. nyolcezer, összesen 735 ezer forintba fájt a söjtöri ebéd. A kormány nyomban kijelentette, hogy szégyelli magát emiatt, és a táplálásukért felelős referens, aki a hibát elkövette, majd megkapja, ami jár neki. Kovács László pártelnök útmutató szavainak köszönhetően azóta minden ilyen referens tudja, mi dukál a kormánynak és vendégeinek ünnepi alkalmakkor: "két pár virsli egy kis mustárral és tormával, és egy szelet barna kenyérrel (...) nagyon megfelelt volna".
A Fidesz és Suchman Tamás tavasz óta hevesen ellenezte a Postabank privatizációját. De hiába. A Figyelő megdicsérte a kormányt, pedig nem szokta: "legújabb kori gazdaságtörténetünkben szokatlan módon betartották az eladás májusban meghirdetett menetrendjét. Ígéretükhöz híven biztosították az átláthatóságot is: nyilvánosságra hozták a szereplők névsorát, a pályázati árakat... ahhoz is tartották magukat, hogy a győztes társaság kiválasztásában az ajánlati árak nyomják majd a legtöbbet a latban... Tiszta versenyben, 101 milliárd forintos, a hazai bankprivatizációk sorában rekordmagasságúnak számító ajánlatával győzött az osztrák Erste Bank." (Figyelő, 2003. október 2.) A Magyar Nemzet szerint olcsón kótyavetyélték el a bankot. Varga Mihály az Országgyűlésben fejszámolásra buzdította a privatizációval dicsekvő pénzügyminisztert: "Az adófizetőknek 153 milliárd forintjába került, hogy a Postabank ne menjen csődbe, ne kelljen bezárni. Most 100 milliárd forintért sikerült eladni. Ha a miniszter úr jól számol fejben, ennek a végösszege még mindig az adófizetők rovására valósult meg." Kuncze Gábor válaszolt neki: "Itt már elhangzott, hogy a Postabanknak valóban van története, ilyen a 150 milliárdos konszolidáció, amellyel kapcsolatban tényleg vannak még elszámolnivalók. Arra meg hadd emlékeztessem képviselőtársaimat, jelesül például Varga Mihályt, hogy ők el akarták adni mintegy 30 milliárd forintért - csak nem jött be ilyen ajánlat, és ezért nem adták el -, versenytárgyalás és pályázat nélkül természetesen, ahogy önök már csak szokták, mutyiban." Azóta sem tudjuk, hogy az Orbán-kormány alatt elköltött 150 milliárdból mennyi kellett valóban a Postabank konszolidálására, s mennyit loptak el a konszolidálás ürügyén, de az biztos, hogy ha az Orbán-kormánynak sikerült volna 30 milliárdért rásózni a Postabankot az OTP-re, akkor éppen 70 milliárddal lettek volna (még) szegényebbek az adófizetők. Ennyiből pedig bőven kijön minden nagykorú magyar állampolgár számára egy-egy söjtöri ebéd.
De ezt az ebédet persze semmiképp sem lehet leenni, mert elviszi egyszer a hitelező, s még egyszer a korrupció: "Az állami megrendelés drága az adófizetőnek. (...) Tegyük fel, hogy a borsos ár csak a közbeszerzéseket érinti, évente 800 milliárd forintot. Tegyük fel, hogy ennek a fele tiszta üzlet, a másik felében a szállítók bevételeik 10-20 százalékát áldozzák azért, hogy elnyerjék a megbízást. Az igencsak óvatos becslés 40-80 milliárdos járadékot mutat: évenként elajándékozunk egy Postabankot közpénzből. De ez még nem minden. (...) A gyakorlat célja ugyanis a verseny korlátozása. A drágább ajánlat nyer, azaz a szállítási lehetőség a szokásosnál magasabb profitot hoz. A számok és a szóbeszéd alapján megint csak nem merész feltételezés, hogy 20-30 százalékkal többet. Ez a kiindulópontnak vett 400 milliárdra számítva 80-120 milliárd forint. A túlköltés így elérheti a 200 milliárd forintot minden évben." (Voszka Éva: Egyszerű osztás. Népszabadság, 2003. október 4.) Az annyi mint 25 millió söjtöri ebéd. Szerényebben: az egész kibővített Európai Uniót meghívhatnánk ennyiből két-két pár virslire.
A Kulcsár-ügy földerítésébe beleavatkoztak a svábbogarak. A rendőrség által fogva tartott Rejtő E. Tibort, a K & H Bank lemondott vezérigazgatóját, aki Kulcsár feljegyzései szerint a bróker bűntársa volt, a Fővárosi Főügyészség minden addigi szokással szakítva előzetes értesítés nélkül elvitte a rendőrségről éppen akkor, amikor a rendőrség az ügyészséggel közösen kidolgozott nyomozati terv szerint éppen kihallgatta volna őt. Vissza se adták. A rendőrség tudta nélkül hallgatták ki őt a kiemelt ügyek osztályán, ahol az Orbán-Torgyán- rezsim csontvázai visszaborultak a szekrénybe. A rendőrségnek még a jegyzőkönyvet sem mutatták meg. Rejtőhöz kapcsolódtak az ellenzéki politikusok számára kellemetlen passzusok Kulcsár Attila 14 pontos feljegyzésében (melynek kormánypárti politikusokra vonatkozó részeit az ellenzék politikusai és sajtója az igazság forrásaként kezelték). Kulcsár szerint Rejtő az Orbán-kormány idején "50 millió forintot fizetett ki Pintér Sándor volt belügyminiszternek egy 'közvetítőn' keresztül, hogy a rendőrségen 'elsimítsák' a büntetőügyével kapcsolatos feljelentést", és ezt a pénzt Kulcsár biztosította. 2001-ben folyt nyomozás Rejtő ellen egy Tasnádi Péterhez kapcsolódó pénzmosási ügyben. Ekkor több hónapra el is tűnt a bankból. Kulcsár szerint "Rejtő Kövér László, Kövér Szilárd és Szász Károly utasítására mondott fel Draskovics Tibornak", aki az Orbán-kormány idején a helyettese volt a banknál.
Másfél hetes hallgatás után födte föl az illetékes ügyész, miért is kellett oly hirtelen eltávolítaniuk Rejtőt a rendőrség őrizetéből. A svábbogarak miatt, akikkel a bankár képtelen volt tovább együtt élni, noha addig a fogvatartóinak nem panaszkodott rájuk. Az ilyen panaszokat az ügyészség mindig a helyszínen szokta kivizsgálni, hiszen ott tartózkodnak a bogarak, de ezúttal kivételt tettek. Rejtő ügyvédje bejelentette, hogy védence kizárólag az ügyészségnek szeretne vallani. Ugyanezt jelezte a szír pénzváltó ügyvédje is, és úgyszintén ehhez ragaszkodott Kulcsár bizalmasa és asszisztense, Pinizsi Hajnalka, akinek korábban tett vallomását megjelentette a Magyar Nemzet és föltette honlapjára a Fidesz.
Közben pedig a kiadatására várakozó Kulcsár Attila Bécsben unatkozott. Hiába szerették volna kihallgatni őt a rendőrségi nyomozók, az ügyészség ezt nem engedélyezte. Nyolc hónappal később pedig ez a cím ugrott a Magyar Nemzet online látogatóinak szeme elé: "Ma tesz vallomást Kulcsár Attila. Az exbróker megkerüli a rendőrséget: az ügyészségen töri meg hosszú hallgatását" (2004. június 2.).
Salgó László országos rendőrfőkapitány leszögezte, hogy a (Polt Péter vezette) ügyészség eljárása törvényes ugyan, de nem helyes: "Ha valamilyen lépésre nincs nyilvánvaló magyarázat, az szerinte könynyen a bizalom megingásához vezethet. Hasonló következményekkel járhat az is, ha a gyanúsított maga választhatja meg, hogy hol, mikor és kinek kíván vallomást tenni, ráadásul ez a 'kívánságműsor' a rendőrség jól felépített nyomozási taktikájának érvényesülését veszélyezteti." (Népszabadság, 2003. október 29.) A nyomozási stratégiák és ellenstratégiák harcából jött ki végül évekkel később az a vádirat, amelybe egy kőbányai önkormányzati képviselő kivételével egyetlen politikusnak sem sikerült bekerülnie.
Sikerült viszont Forró Tamásnak, akinek a helyzete a Kulcsár-ügyre való tekintettel ekkor vált tarthatatlanná a Nap-kelténél. Kovács Zoltán pedig nem értette, hogy lehetett tartható egészen odáig. "Nem értem, és soha nem fogom megérteni, miként lehet az, hogy délelőtt üzletet köt, céget gründol, majd este vagy másnap reggel szemrebbenés nélkül leül az üzlettársával, vagy annak ellenlábasával, és akkor már mint független riporter teszi föl a kérdéseit. Valódi újságíró ilyen helyzetbe egy pillanatra sem kerülhet..." Kovács fölidézi Forró riportertársának, Havas Henriknek a nyilatkozatát: ťMunkánk során mindenkivel találkoztunk, aki számított, és ezeket a kapcsolatokat lehetett kamatoztatni az üzleti életben is.Ť (...) hirtelen elképzelem, hogy mondjuk a New York Timesban valaki arról kezd mesélni, hogy most járt Bill Gatesnél, nyélbe ütöttek egy interjút, és akkor holnaptól kamatoztatni kezd. (...) Könnyű megtippelni: azt az embert még abban a percben kirúgják. Ezzel szemben nálunk ezt média szakon oktatják." (Kovács Zoltán: Lopzárta. Élet és Irodalom, 2003. október 24.)
És akkor a Forró III/III-as munkadoszsziéjáról még nem is tudtunk semmit.
Szeptember utolsó hetében Medgyessy Péter informálisan elbeszélgetett az állami televízió vezetőivel, és megbírálta a hírműsorokat. Néhány nap múlva kirúgták a Híradó főszerkesztőjét, Merényi Miklóst. Közös megegyezéssel rúgták ki, választhatott, botrányt csinál a sajtóban, vagy karriert a kormányban. Választott. A Népszabadság publicistája a kormányfő eljárását jogsértőnek és etikátlannak minősítette. (Seres László: A pártatlanság vélelme, 2003. október 8.) Bolgár György is eltemette a független közszolgálattal kapcsolatos reményeit: "Most, hogy menesztették a közszolgálati televízió főszerkesztőjét, megint rá kellett jönnöm, hogy nincs remény. (...) A média totálisan ki van szolgáltatva a politikának. (...) nincs a mindenkori kormánytól független pénz a működéshez, ezért mindig a kormány kedvében kell járni. (...) Ha nincs garantált pénz és garantált (beleszólásmentes) biztonság, akkor garantáltan nem lesz becsületes tájékoztatás sem." (Bolgár György: A média reménytelensége. Népszava, 2003. október 10.)
"Rohadt állat, bassz meg úgy, ahogy a szeretődet, mondta már-már simogatóan" egy megerőszakolásába éppen beletörődő hölgy a fent idézett Bolgár György Vágy című művében. Kitört a vita, vezethet-e politikai műsorokat valaki az egyik énjével, miközben a másikkal falloszcentrikus műveket alkot. Az alkotót a közszolgálati rádióból nem tudták elűzni, mert onnan már (bármiféle összeférhetetlenségtől függet-lenül) korábban kitették. Most az ATV újságíróklubjából is kiejtették, de a Klubrádióban bennhagyták. Bolgár a közszolgálati rádióban úgy vezetett hiteles pártatlanságot igénylő betelefonálós műsorokat hosszú évekig, hogy közben folyamatosan és szenvedélyesen állást foglalt politikailag az írott sajtóban. És azok túlnyomó része, akiknek ezek az állásfoglalások nem voltak ellenszenvesek, a szakmán belül is, kívül is úgy gondolta, hogy ez így rendben van. És ameddig a legnyilvánvalóbb összeférhetetlenség sem nyilvánvaló, addig a nem nyilvánvalóakkal nem is érdemes foglalkozni.
