Az aszimmetrikus háború olyan semmiféle szabályt, normát, megkülönböztetést (reguláris hadsereg - polgári lakosság, harctér - hátország stb.) nem ismerő hadviselés, melyet nem előz meg sem hadüzenet, sem tárgyalás, melyet nem ott, nem azok, nem akkor, nem úgy, nem azokkal az eszközökkel, nem azok ellen a célpontok ellen indítanak (és mindig újra meg újra), ahol, amikor, ahogy, amivel, ami ellen normális esetben egy hadigépezet háborút indít.

Az aszimmetrikus háborúban a támadást kezdeményező gyengék jelölik ki - és épp támadásukkal - a terepet (bárhol), határozzák meg a szabályokat (nincs szabály), választják meg az eszközöket és eszközhasználati módokat (bármilyen eszközzel és bármilyen módon) és a célpontokat (bármilyen célpont, föltéve, hogy megsemmisítése az ellenséget gyöngíti), hogy ezen a módon az abszolút erőfölényben levő ellenfelet (államot, szuperhatalmat, katonai szövetséget, birodalmat) kikezdjék vagy megrendítsék, mozgósításra, védekezésre továbbá a szabadságjogokat szűkítő biztonsági intézkedésekre bevezetésére kényszerítsék, ezzel pedig kétes színben tüntessék fel demokratikus és emberi jogi elkötelezettségét, s végül, hogy inadekvát, értelmetlen vagy önpusztító válaszcsapásokra ingereljék.

Mert mit ér a legpompásabban kiképzett és felfegyverzett katonai erő az "élő bomba" ellen, mondjuk, egy keleti bazár vagy szupermarket "harci terepén"? Mit ér a katonai erő az autóbuszon vagy a metróban magát felrobbantó öngyilkos terrorista vagy az általános iskolát, revüszínházat elfoglaló túszejtők ellen? Mitévő legyen a katonai szuperhatalom a hadibázisait, fegyverutánpótlását, védelmi vonalait a civil létesítmények mellé vagy alá telepítő, a polgári lakosság evakuálását megakadályozó, a békés civileket élő pajzsként használó ellenféllel szemben? Ugyan mit ért az amerikai szuper-hiper hadászati erő a szeptember 11-i terrortámadás ellen New Yorkban? Mit ért az orosz hadsereg ütőereje a lakóházrobbantók ellen Moszkvában, vagy az iskolás gyerekeket legyilkolók ellen Beszlánban? És mit ért az Egyesült Államok imponálóan gyors katonai győzelme Irakban, ha egyszer az iraki diktatúrával együtt összeomló központi állam helyén tátongó űr ideális feltételeket teremtett egy permanens aszimmetrikus háború számára, mely azóta is folyik. Az Irakot megszálló-felszabadító szövetségesek éppen ezért bizonyultak mindmáig képtelennek vitathatatlan katonai győzelmük konszolidálására. Az ellenük irányuló aszimmetrikus háború célja éppen a káosz képének létrehozása, ami a győztesek tehetetlenségét vagy - visszavágás esetén - brutális erőszakát bizonyítja. Az aszimmetrikus háború megrendítette katonai tekintélyüket, lerombolta morális presztízsüket (túlreagálások, tévedések, önkényes akciók, kínzásokról érkezett képek stb.) demoralizálta hadseregüket, megosztotta társadalmaikat. Márpedig, ha ez így van, akkor az aszimmetrikus háború elérte célját és kirobbantói és folytatói joggal képzelhetik: hosszabb távon nem lehetetlen, hogy az amerikai szuperhatalmat - miként az aszimmetrikus hadviselés "feltalálója": Dávid Góliátot - le is győzhetik egyszer.

Az aszimmetrikus hadviselés azonban nemcsak terrorista merényleteket, túszejtő akciókat, "élő bombákat" és "élő pajzsot" jelent, hanem mediatizált politikai akciók sokaságát, amelyben az ellenség képének - az anyagi és morális erő képének - rombolását szimbolikus eszközökkel valósítják meg. Például, amikor a guantánamói támaszponton "törvénytelen harcosként" (tehát nem fogságba esett katonaként) fogva tartott tálibok közül hárman öngyilkosságot követtek el, akkor a támaszpont egyesített parancsnokságának vezetője oda nyilatkozott, hogy ez az aszimmetrikus hadviselés esete volt. Ezzel az összehangoltan végrehajtott brutális akcióval ugyanis a foglyok azt bizonyították, hogy az amerikai hatalmat megtestesítő katonai börtön hatósága tehetetlen velük szemben, nem tud mit tenni az ellen, hogy ezen a módon kivonták testüket és életüket az ellenőrzése alól, egyszóval támadást intéztek e hatalom presztízse ellen, csapást mértek erkölcsi és politikai tekintélyére: közös öngyilkosságuk mediatizált híre újból mozgósította a világ erkölcsi közvéleményét a nemzetközi hadijogot kétségkívül megsértő Egyesült Államok és hadserege ellen.

Csakhogy az aszimmetrikus háborúban épp az új, hogy "katonáival" szemben nem lehet szabályszerű küzdelmet folytatni. A szabályok megsértése ugyanakkor a szabályokat elfogadó legitim erőhatalom oldalán jogtalanságot, erkölcsi visszaélést, bűnt jelent, amiért a jogra, erkölcsre, igazságra, szabadságra hivatkozó hatalomnak felelnie kell és - éles ellentétben eleve szabálytalanul játszó ellenfelével - el kell vinnie a balhét. Normasértése úgy jelenik meg, mintha eredendően "erkölcstelen", "gonosz", "brutális" természetéből fakadna, nem pedig az aszimmetrikus háború kihívására adott - meglehet rossz, hisz önromboló - válasz volna. Éppen így teljesül az aszimmetrikus háború célja: ha az erőhatalom erkölcsi és jogi okokból nem vág vissza, akkor anyagilag gyengül meg, ha pedig félretéve az erkölcsi és jogi megfontolásokat visszavág, akkor erkölcsileg.

Az aszimmetrikus háború - mint talán az eddigiekből is kitűnt - korántsem csak a katonai tekintetben reménytelenül gyöngék leleményesen brutális erőszaka, amely a háború minden bevett módjával és szabályával szakít, hanem a szimbolikus politikai háború folytatásának új, bár persze nem előzménytelen módja is. Háborús jellegű a politikai hatalomért folyó küzdelem akkor, ha a pozicionálisan meggyöngült vagy eleve gyönge politikai fél a harcot az ellenségnek tekintett ellenfél minden kompromiszszumot kizáró, teljes megsemmisítéséig akarja vinni (ez esetben persze politikai és nem katonai, szimbolikus és nem fizikai megsemmisítéséig). Az aszimmetria itt a politikai eszközök és eszközhasználati módok félresöprésében és a politikai hadszíntérnek a társadalmi és a magánélet összes területére való kiterjesztésében nyilvánul meg: a háborús, tehát abszolút ellenséggel szemben minden terepen harcolni kell, ahol csak lehet, és minden eszköz megengedett, ha hatékony.

Egy szabályszerű parlamenti választási győzelem semmit nem ér, ha nem lehet eredményét konszolidálni, ha az alulmaradt ellenfél politikai háborút indít a győztes mint a hatalmat megszálló idegen betolakodó, mint "Ős-Ellenség" ellen és minden lehetséges eszközzel azon van, hogy politikai súlyától, közösségi tekintélyétől, szakmai presztízsétől megfossza, berendezkedését a hatalomban meggátolja, normális és folyamatos kormányzását blokkolja, és a háborús állapot, a permanens zűrzavar és a rendkívüli vagy ideiglenes állapot hisztérikus atmoszférájának ("nem tart már soká!") megteremtésével (a zűrzavar egyedüli forrásaként természetesen a politikai ellenséget tüntetve fel) kifárassza, demoralizálja, megossza, letargiába kergesse, megfélemlítse, végső soron pedig a "hatalom földjéről" való kivonulásra késztesse.

A politikai intézmények és szereplők általános tekintélyvesztése, a tényleges és szimulált zűrzavar (reform-zűrzavar, kriminális-kleptokratikus-korrupcionista botrányok zűrzavara, külpolitikai zűrzavar, utcai zűrzavar, zűrzavaros vezetés, zűrzavaros fejű politikai vezető stb.) képének folyamatos mediatizálása oda vezet, hogy a társadalomban mind erősebb a vágy a rendteremtésre: mindegy honnan, mindegy ki, csak jöjjön már valaki, aki rendet és stabilitást teremt és távozzanak, akik miatt ez a zűrzavar kialakult. Ebben a politikai háborúban az aszimmetrikus hadviselés összes bevett eszközével és módjával találkozunk, mindenekelőtt a permanens hadiállapottal, a túszul ejtett társadalommal, az aszimmetrikus politikai háború kihívását megválaszolni képtelen kormányzattal és újabban olyan radikális csoportok megjelenésével, amelyek készek átlépni e jórészt szimbolikus eszközökkel folyó háború politikai határát és a nyílt erőszak eszközeit alkalmazva, az utcán is gyakorolni az aszimmetrikus hadviselést. (Ennek az új, a tüntető tömeget élő pajzsként fölhasználó aszimmetrikus utcai hadviselésnek első nagy győzelme az a csapás volt, amelyet a rendőrség erkölcsi és szakmai tekintélyére mértek, s amelyet ellenzéki politikusok megpróbáltak ugyan a kormányt ellen irányítani, valójában azonban az államot rendítette meg.)

A politikai háború teremtette hisztérikus légkör, a politikai mozgásokat megdermesztő barátban-ellenségben gondolkodás mindkét oldalon, egyáltalán a háborús gondolkodásmód, a háborús erkölcs és az ebből következő anyagi hanyatlás ellen önmagában is lehetne kifogása bármely magyar demokratának. De amikor az aszimmetrikus hadviselés már az utcára is áttevődik, amikor háborús politikai pártok kezdeményezésére és e háborút szentesítő fanatikus értelmiségiek jóváhagyásával egymás után szerveződnek a paramilitáris alakulatok, akkor ott már a politikai háború nem a kormány programja, nem a kormányfő személye és nem is egy politikai garnitúra, hanem - kimondva és kimondatlanul - a fennálló rendszer, a parlamentáris demokrácia és a köztársaság ellen folyik.

Vagy igaz az, amit a köztársasági elnök mondott minapi ünnepi beszédében, hogy az 1956-os forradalom legitim örököse a mai rendszer és a forradalom legfőbb szabadságköveteléseinek beteljesülése az 1989-es fordulattal létrejött magyar parlamentáris köztársaság, és akkor a még aznap "fegyverbe! fegyverbe!" jelszót skandálók és az "új rendszerváltást" hirdetők e forradalom megtagadói és ellenforradalmat akarnak, vagy nem igaz, és akkor valóban ők az 1956-os forradalom egyedüli jogos örökösei, a fennálló rendszer pedig - politikai osztályának összes pártjával és politikusával, minden értelmiségi szekértolójával együtt - e forradalom elsikkasztója, összeomlása pedig a szabadság eljövetelét jelenti. Hölgyeim és uraim, lehet választani!