Az egyensúlyhiány-csökkenés eddigi hordozói azonban egyrészt nem tartósíthatók, másrészt a gazdaság működőképességét javító ésszerűsítések nélkül a pénzügyi deficit tartós társadalmi-politikai deficitté alakulhat át. Az államháztartási egyensúlyhiány eddigi csökkentését megszorító intézkedések, bérbefagyasztás, adóemelés, tették lehetővé. A kereskedelmi deficit csökkenését, az exportnál lassúbb ütemű importbővülést pedig a növekedés, illetve a fogyasztásbővülés ütemének visszaesése táplálja.

Nem könnyíti az ország helyzetét a világgazdasági környezet bizonytalansága sem. A már régóta jelzett gazdasági erőeltolódás Ázsia felé, kínai stratégiai döntésekből fakadó, bármikor kialakulható új helyzetek, a közép-keleti térségben, energiagazdálkodásban, nyersanyagárak alakulásában rejlő feszültségek, a pénzpiacok túlpörgetettsége még további kellemetlen meglepetéseket tartogathat a jövő tarsolyában. Ma nem jelezhető előre, hogy a várható változások formája különféle erejű kiigazítás vagy válság, puha vagy kemény földet érés lesz. Egy-két csontváz még kieshet a szekrényből.

Külső változások tehát jönnek, s még azt sem mondhatjuk, hogy "repül a nehéz kő ki tudja, hol áll meg, s kit hogyan talál meg". Az elmúlt években ugyanis többszörösen megtapasztaltuk, hogy a piacok kedvezőtlen híreit mindig a leggyengébb pozíciójú országok szenvedték meg. Ránk fér tehát a pénzügyi viharzónából való kilábalás gyorsítása. Illúziónk nem lehet, hogy mind az ez évre várható 6% körüli, mind a jövő évre várható 4% feletti GDP-arányos államháztartási deficit még nem ígér - az eddigi javulás mellett sem - viharmentes, csendes hajózási vizeket.

A jelenlegi világgazdasági értékrend elsősorban pénzügyi egyensúlyi mutatók alapján minősít. Fejlődésgazdasági szempontból viszont az egyensúly nem elsődleges alakítója, hanem tükrözője, okozata a gazdasági-társadalmi folyamatoknak.

Növekedési deficitek

Pénzügyi egyensúlyhiányok különféle kényszermechanizmusokkal mindig csökkenthetők, de sohasem következménymentesen. A közvélekedés a térségi növekedési versenyben mutatkozó magyar leszakadást tekintette eddig a legsúlyosabb következménynek. A történelmileg szükséges felzárkózási folyamatot kétségkívül kedvezőtlenül érinti a magyar gazdaság potenciális növekedési ütemnél alacsonyabb dinamikája. A történelmi felzárkózás sikere azonban csak hosszabb idősorok alapján ítélhető meg biztonságosan. A rendszerváltást Magyarország a térség legtöbb országánál alacsonyabb növekedési veszteségekkel élte át. Két évtizedes visszapillantásban az ország növekedési teljesítményei világméretekben, az ázsiai országokkal szemben mutatnak leszakadást, a volt szocialista országok csoportjában közepes helyezést, az Európai Unió térségében viszont felzárkózást jeleznek. Növekedési deficitről még nem indokolt beszélni.

Elgondolkodtató viszont, hogy a kilencvenes évek irányzataitól eltérően az utóbbi években Magyarország tudta történelmi sorstársai közül a leglassúbb ütemben bővíteni kivitelét az Európai Unió országaiba. A korábbi fogyasztásbővülésből táplálkozó növekedés, illetve a fejlesztési beruházások lassulásának eredőjeként az ország sorsát erőteljesen befolyásoló külgazdasági kapcsolatokban szerkezeti harapófogó körvonalai bontakoznak ki. Fejlesztéspolitikai deficitek nyomán lassan bővíthető az igényesebb termékek kivitele a Magyarországnál fejlettebb európai országokba, ugyanakkor kevésbé "nemes" termékeink zöme egyre szélesebb sávon találkozik a lendületesen és a magyar kínálatnál gyorsabb ütemben korszerűsödő ázsiai országok versenyével. Ellenható erők hiányában e kettős folyamat a nemzetközi ipari munkamegosztásban már ma is cserearányromlást vált ki, hoszszabb távon pedig szerkezeti elavuláshoz, jövedelemvesztéshez, gazdasági elvérzéshez vezethet.

Hanyatló emberi erőforrások

A jövő potenciális fejlődési deficitjének legfőbb hordozóját a magyar humántőke-állomány fejlődésében érzékelhető irányzatok jelentik. A humán tőke színvonalát mindenütt hosszabb távú oktatási, nevelési ráfordítások, társadalmi késztetések, értékrendi összefüggések alakítják. A globalizáció feltételrendszerében folyamatosan éleződő versenyben az egyes országok humántőke-állományának minősége alapvető versenyképességi tényezővé vált. Korunkban a versenyképesség nem szűkíthető le vállalatgazdasági, pénzügyi területekre, hanem a munkaerő kulturális, képzettségi, neveltségi, erkölcsi valamint egészségügyi jellemzőit is sűrítő társadalmi teljesítmény. Ilyen értelemben indokolt társadalmi versenyképességről beszélni.

Az egy főre jutó magyar GDP az uniós átlag 61 százalékára rúg, emberi erőforrásaink fejlettségi szintje viszont ennél lényegesen kedvezőtlenebb. Az iskolai képzési rendszerből képesítés nélkül kiesők, az élethosszig tartó képzésben részt vevők aránya az uniós átlag felét, a kutatás-fejlesztési ráfordítások GDP-hez viszonyított, valamint a tudósképzésben részt vevők aránya az uniós átlag kevesebb mint felét, a természettudományos és műszaki végzettségűek aránya az uniós átlag egyharmadát teszi ki. A magyar lemaradás tehát éppen ott a legnagyobb mértékű, ahol a tudásintenzív világgazdasági növekedés, illetve a tudásalapú társadalom felzárkózás szempontjából a legerőteljesebb versenyképességi követelményeket támasztja. Új fejlődési paradoxon, hogy az elmúlt évszázadban kialakult helyzettől eltérően Magyarország lemaradása az emberi erőforrások minőségében nagyobb, mint az anyagi termelésben. A teljesítményi követelmények növekedésének időszakában e rövid és középtávon nem orvosolható leszakadás kedvezőtlenül befolyásolja a hosszú távú magyar fejlődés kilátásait. A gazdaságpolitika számára jelzés, hogy az emberierőforrás-gazdálkodás fő problémája nem az alacsony szintű foglalkoztatásból, hanem a magyar munkaerő foglalkoztathatóságából adódik.

Az ország s a világ realitásait ismerő közgazdászok már hosszabb ideje hangoztatják, hogy az oktatást, kultúrát szervesen integrálni kell a fejlesztési stratégiákba.

Statisztikailag kevésbé számszerűsíthető az értékrendi torzulatok hatása a humán potenciál minőségének romlásában. A történelemből ismert, hogy a piacgazdaság hatékony működtetése a társadalom neveltségétől, értékrendjétől is függ, ennek hiányában elszabadul a hajlam a mértéktelen haszonszerzésre, életélvezeti hajszára, az állami kitartottságra, ügyeskedésre. Európai összehasonlításban kirívóan magas az anyagi jólét, gyarapodás aránya a magyar lakosság értékválasztási rangsorában. Ezzel párhuzamosan a hagyományos erkölcsi értékek, mint a szabadság, a tisztesség, a megbízhatóság, a törvénytisztelet, a szótartás, a család, a kulturált emberi kapcsolatok súlya elenyésző. Az értékrendi torzulatok súlyos poggyászt jelentenek a magyar fejlődés, a gazdaságpolitika számára, hiszen lecsapódnak a törvény és a rend sorvadásában, törvényt nem követők, adót nem fizetők, ügyeskedésből élők magas arányában, a fogyasztási dühben, az ebből fakadó eladósodásban és a kirívóan alacsony lakossági megtakarítási színvonalban.

Az emberi erőforrások megnövekedett szerepe a versenyképességben nemcsak a képzettség, a munkaerő belső vezéreltségének értékrendjét, irányítását, hanem egészségi állapotát is felértékeli.

A közgazdász-szociológus Andorka Rudolf már másfél évtizede felhívta a figyelmet arra, hogy a társadalmi értékrend kiürülése, a belső és külső irányítás gyengülése, a céltalanság, az élet értelmének eltorzulása, elbizonytalanodása a népesség testi-lelki bajainak elszaporodásához vezet. Ma már a lakosság jelentékeny része nincs meggyőződve arról, hogy gyermekeire szebb jövő vár. A jövőbe vetett hit, bizalom szintén része a társadalmi tőkének. Korábbi felmérések szerint az iskolázottság, az életviteli kultúra is erőteljesen befolyásolja az egészségi állapotot. Lehet-e ezek után nagy meglepetés, hogy emberi erőforrásaink, társadalmi tőkeellátottságunk leszakadása a népesség egészségi állapotában is tetten érhető. Fél évszázaddal ezelőtt a magyarországi életkilátások még kedvezőbbek voltak, mint több nyugat-európai országban. Az oktatásügyhöz hasonlóan az egészségügyben is találkozunk azzal a paradoxonnal, hogy a népesség egészségi állapota rosszabb a gazdasági mutatók alapján indokoltnál.

Vezetési deficitek

A társadalmi-gazdasági intézmények működtetésében, célok kialakításában, az emberi erőforrások hatékony felhasználásában kulcsszerepet játszik a mindenkori vezetés képzettsége, szakmai-vezetési felkészültsége, erkölcsi, politikai hitelessége, elfogadottsága. Világméretű jelenség, hogy az ázsiai országok kínálatának megjelenése a nemzetközi munkapiacokon gyökeresen átalakította a munkaadók és a munkavállalók, a munka és a tőke közötti erőviszonyokat. A globális munkapiacon meggyengülnek a munkavállalói érdekképviseletek pozíciói.

Az érem másik oldalán viszont világméretekben s különösen Magyarországon megerősödött a munkaadók alkuereje, érdekérvényesítő képessége. Az alkuerő- többletet a munkaadók, a tőketulajdonosok tendencia jelleggel nem csak a munkavállalókkal szemben aknázzák ki, hanem felhasználják az állam szabályozási szerepének nemcsak racionalizálására, hanem gyengítésére is, a fogyasztókkal szembeni piaci erőfölény érvényesítésére.

Nemzetközi jelenség, hogy a megerősödött alkuerejű tőke törekszik politikai pártok megnyerésére, közvetett politikai befolyás gyakorlására. Az elmúlt években sajátos szerkezeti és szerepváltozások alakultak ki a magyar politikai erőtérben is. A rendszerváltás után kialakult magyarországi Big Business képviselői, gyakorta a korábbi politikai rendszer funkcionáriusai, kinevezettei közvetve képviselték, érvényesítették érdekeiket a politikai hatalomban. Új jelenség, szakaszhatár, "hungaricum" viszont, hogy ma már az üzleti világ képviselői érdekeiket nem csak közvetve, hanem mindinkább közvetlenül, a politikai hatalom közvetlen megszerzésével érvényesítik. Az utóbbi években Magyarország eltért az Európában kialakult többségi államigazgatási gyakorlattól. Az államigazgatásban felerősödött a politikai vezetés, meggyengült a szakigazgatás, s ebből adódóan a szakmai színvonal. A politikai és üzleti szféra erősödő integrációja sajátos vezetési problémákat jelez. Nem titok, hogy a vállalatirányítás és a demokrácia alapelvein nyugvó kormányzati rendszer működtetésének vezetési technikája korántsem azonos. Magyarországon a legújabb államigazgatási újítás, üzletemberek állami pozícióba ültetésének kockázatait növeli, hogy a "sikeres üzletemberek", tulajdonosok társadalmi elfogadottsága az európai átlagnál jóval kedvezőtlenebb. A magyar társadalom jelentékeny hányada nincs meggyőződve arról, hogy az elmúlt két évtized egyéni gyarapodásai, tulajdonszerzései, elért jövedelmi viszonyai mögött tényleges teljesítmények állnak. Ma még erősebb a vélekedés, hogy az üzleti világban bevált ügyeskedési és az államigazgatásban sem ismeretlen korrumpálási technika korántsem kívánt szinergikus hatásokat szabadíthat fel.

Nem erősíti a vezetési színvonalat az a szemlélet sem, amely a kormányzat feladatait, szerepét azonosítja a kommunikációval, energiáit a jó döntések helyett a kommunikációra összpontosítja, s ezzel kíván döntési deficiteket elkendőzni. Két évezredes római bölcsesség, hogy "non verbis sed factis opus est", azaz nem szavakra, tettekre van szükség. Ma e történelmi bölcsesség fejtetőre állt.

Vezetési deficitjeinknek széles társadalmi-politikai spektrumban van generációs vetülete is. Vezetési ismeretek, tapasztalatok, technikák, a sikeres vezetéshez szükséges tágabb belső s nemzetközi összefüggések megismerése általában időigényes feladat, s nem az erőteljesen meghosszabbodott kamaszkorú és a korábbinál gyengébb képzési rendszerben felnőtt ifjú korosztályok jellemzője. Nem ritka tapasztalat, hogy ifjú vállalatvezetők vállalataikért érzett szociális felelősségérzete enyhén szólva korlátozott. Szoros tehát az összefüggés az ismereti deficit és a tévedési gyakoriság között. Nem alaptalan a kérdés, hogy a reformok előkészítetlensége, ötletszerűsége, többfrontos egyidejű beindítása, gyenge végrehajtása nem hozható-e összefüggésbe a nemzetközi tapasztalatokat, technikákat és országsajátosságokat kevéssé ismerő megifjult államigazgatással.

Régi tapasztalat az is, hogy forradalmi időkben a vezetői-döntéshozói korszerkezet eltolódik a fiatal korosztály felé. Békeévekben ilyen eltolódás korosztályi sajátosságokból adódóan túlmozgásokhoz, az öncélú változások sűrűsödéséhez vezet. Életre kel a trockiji permanens forradalom filozófiája, egyes szervezetekben dalárdában szól a népdal: "kiszervezem, átszervezem, mégis bunda a bunda".

Az utóbbi időkben megszámláltattunk, híjával találtattunk, pozíciókat, utat vesztettünk. Az ország ellátottsága külföldi tőkével, technológiával ez ideig figyelemre méltó mértékben javult, de zsugorodik társadalmi tőkéje, romlik a társadalmi versenyképesség. A jelenlegi magyar kór az eddig megtapasztaltnál színvonalasabb politikai-gazdasági megközelítéssel, a társadalmi és nemzetközi realitások alapján orvosolható, de könnyű álmot ne ígérjen senki.

A szerző akadémikus, a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke