Az ilyen kérdések miatt fogok egyszer innen elmenekülni.

Mikor süt végre ki a nap? Amikor a természet úgy gondolja. Vagy amikor a kedve tartja. De: akkor mi van, ha kisüt? Ettől jobb kedvre derülne az ország? Mekkora marhaság ez, kisanyám!

Mumusunk a negativizmus. Megfojtja az embert. Mikor süt végre ki a nap? Azaz: pocsék napunk van. Másképp mondva: szarul érezzük magunkat.

Kérdezne ilyet egy norvég vagy egy skót rádiós? Elképzelem, ahogy Aberdeenben elhangzik: mikor áll el az a rohadt eső? Lehetséges volna, hogy a grönlandi közszolgálati rádió a jeget emlegeti a társadalmi depresszió okaként?

Miért vagyunk mi ennyire hülyék? Nem mindnyájan persze, mert nem minden magyar gondolja, hogy ha október 26-án kisütne a nap, akárcsak egy órácskára is, mindjárt jobb lenne a helyzet. És nyomban csökkenne tőle az áram ára, javulna a kórházi ellátás. A ’mi’ itt azt jelenti, hogy mindig mindenben a rosszat látjuk. Ha nem süt a nap, az a baj. Ha süt (mint nyáron), attól görcsölünk. Ha esik a hó, ráadásul télen, kész katasztrófa.

A beteges szemléletünk miatt nem tudunk ünnepelni sem. 1848 márciusa helyett Világost siratjuk. 1956 kapcsán azon van a hangsúly, november 4-én orosz tankok tiportak. Pedig előtte az ország pár nap alatt kivívta a függetlenségét. Ezt azért nyugodtan lehetne ünnepelni. 

Először is betiltanám a nemzeti ünnepeken a koszorúzást. Nekem ne sírjon hivatalból, pénzért senki se’. Maradjon otthon a gyerekeivel. Ne okoskodjon a tévében, hagyjon békén, kíméljen meg a slampos szövegeitől. „Itt állunk kövülten, arcunk belefeszül a történelmi múlt izéjébe, lépéseinket ez meg az az utolérhetetlen, felülmúlhatatlan, űberolhatatlan Fedák Sári  igazítja, hajtsunk fejet a dinoszauruszok előtt, lebegjen szemünk előtt a szürke hályog, barátim, fel, előre, győzzük le kishitűségünket!” Unom.

Bevezetném a sopánka-adót. Aki úgy gondolja, hogy egy még csak tervbe vett dologra csuklóból nemet mond, és van pofája a saját károgását igazolt tényként tálalni, fizessen be ennyi meg ennyi pénzt egy közös kasszába. Az így felgyülemlett összeget a jajgatók, a tagadók, az irigykedők és a tehetségtelen, ámde saját kudarcaik miatt örökké másokat okoló honfitársaink gyógyítására lehetne fordítani.

Negativizmusunk csúcsintézményéből, a Magyar Parlamentből múzeumot csinálnék. Most ugyanis az van, hogy a képviselő urak és hölgyek egyre gyakrabban fordulnak hozzám, azaz a néphez, szíveskednék helyettük dönteni a népszavazáson. Annyi a kérdés, mint égen a csillag. Ha ez folytatódik, és annak ellenére sem tudnak semmit megoldani, hogy én küldtem oda őket, alkotnának helyettem törvényeket (míg én, a nép, végzem a munkám, kirándulok, gyereket nevelek, sámlit faragok, fát ültetek stb.), kénytelen leszek mindenről magam dönteni. Szavazhatok napjában háromszor is, hiszen törvényeknek, szabályoknak lenniük kell. Ám ha egyre több kérdésről gondolják, hogy jobb, ha én döntöm el, saját magukat teszik fölöslegessé. A Nagyot- és a Nemet Mondás Múzeuma. Ez lenne a neve.

Mikor süt végre ki a nap? – hangzik a tipikus magyar kérdés a rádióban, én pedig várom, hogy a meteorológus azt feleli: soha. Itt csak mennydörgés lesz jégesővel, mely elveri az őszi vetést, éhínség köszönt ránk, azaz lisztáremelés, siralomház. A négyes metró soha nem készül el, a völgyhidak leomolnak, a megszorításokat jövőre kiterjesztik a levegőre is. A helyzet drámai: innen még a fecskék is elköltöztek délre.

A rokonszenves meteorológus szerencsére nem reagált az értelmetlen napsütéses kérdésre. Nincs minden veszve, mert szenvtelen hangon elmondta: 8-10 fok várható. Zene, szoruláscsökkentő gyógyszer-reklám, s megint zene. Kedvetlen hallgatóink, válogatást hallhatnak az operairodalom népszerű gyászindulóiból.

Ui.: A rokonok emileztek Connecticut-ből. Ilyentájt soha nem utaznak el, mert a látványt, az ősz pompás színkavalkádját sajnálnák elmulasztani. Visszaírtunk nekik: élnétek csak velünk. Régen elmentetek, s mára minden bizonnyal elfelejtettétek, milyen sivár tud lenni az élet.