- Másfél szobás, harminchat négyzetméteres, felújított lakótelepi lakás! Fantasztikus! Soha nem hittem volna, hogy egyszer lesz egy saját otthonom. És most néhány héten belül beköltözhetek! - áradozik Kolompár István, akit a környezetében mindenki csak Gazsinak szólít. - Félig rokkant vagyok, ráadásul roma, de mostantól mégis olyan életet élhetek majd, mint bárki más.

Utólag visszatekintve beláthatatlanul hosszúnak tűnik az az út, amelyen Gazsi eljuthatott a lakótelepi garzon küszöbéig. Már az is csoda, hogy egyáltalán túlélte a születése utáni napokat.

- Szó szerint az árokparton szedtek össze - kezdi az élettörténetét. - Felnőtt fejjel tudtam meg, hogy negyedik gyereke voltam az édesanyámnak, aki belehalt a szülésbe, apám pedig nem vállalta a felnevelésemet. Életem első három évét csecsemőotthonban töltöttem. Odakerült az unokahúgom is. Ő később ténylegesen a húgom lett, mert kettőnket együtt adtak ki nevelőszülőkhöz. Nagy családba kerültünk, mi voltunk az ötödik meg a hatodik gyerek. Egy rossz szót sem szólhatok a nevelőszüleimre, a kamaszkoromig nagyon jól megvoltunk.

Aztán megromlott a viszony a nevelt fiú és a szülők között. Gazsi nem hajlandó beszélni az okokról. Csak annyit árult el, hogy jó tíz évvel később, felnőttként megkereste a nevelőszüleit, meg is próbálták közösen rendbe hozni a dolgokat, de már nem sikerült. A 16 éves kamasz fiú a soponyai gyerekotthonba került.

- Nem felejtem el az első intézeti napot: a többiek agyba-főbe vertek, csak a miheztartás végett - mondja Gazsi. - Odabent farkastörvények uralkodtak, de hozzá lehetett szokni. Mindenki azzal védekezett az erőszak ellen, amivel tudott. Én például állandóan rajzoltam, festettem, meg a fazekasműhelybe jártam. Soponyán kitanultam a fazekasmesterséget. Aztán rájöttem, hogy fölöslegesen. Kamaszfejjel még hittem benne, hogy kikerülve az intézetből meg lehet élni a fazekasságból. Ugyan! Először is nincs hova menned, aztán meg nincs pénzed arra, hogy megvedd a szükséges eszközöket.

Gazsit 19 évesen kirakták a gyerekotthonból. Nem volt hová mennie. Mivel gerincbántalmai miatt leszázalékolták, így beköltözhetett a felnőtteket gondozó tekerespusztai rehabilitációs intézetbe, majd egy székesfehérvári intézménybe, ahol nyolc évig lakott.

- Az a legtöbb embernek a végállomás - mondja Gazsi. - A szemekből látod, hogy az ott lakók már semmit sem várnak az élettől. Naphosszat elüldögélnek egy székben, bámulják a tévét. Magamon is éreztem, ahogy napról napra leépülök a semmittevésben. Szerettem volna kiköltözni egy albérletbe, de munka nélkül esélyem se volt rá. Biztos voltam benne, hogy félig rokkantan úgysem alkalmazna senki.

De ebben Gazsi tévedett. Amolyan "próba szerencse" alapon 2003-ban jelentkezett a fehérvári Alba Civitan Kht.-nál, amelynek rehabilitációs foglalkoztatójában megváltozott munkaképességűek dolgoznak. Felvették őt - mindenesnek.

- Remek döntés volt, hogy munkát adtunk neki - mondja Kovács Istvánné, a cég vezetője, akit a foglalkoztatóban mindenki csak Marika néninek szólít. - Gazsi mindenhol bevethető: a számára kialakított fazekasműhelyben ontja a szebbnél szebb cseréptárgyakat, gondozza a virágoskertet, megjavítja az elromlott zárakat, ráadásul az általa készített festményekkel kidíszíthettük a foglalkoztató helyiségeit.

Gazsi élettársat is talált magának a munkahelyén. Már négy éve - amióta kiköltözött az intézetből - együtt él Máriával, akivel jelenleg az ötödik albérletükben laknak. Egy alig húsz négyzetméteres szükséglakásban, amit ráadásul jog-cím nélkül használnak, mivel az önkormányzat által kijelölt bérlő jogtalanul adta tovább nekik az ingatlant. Aztán pár hónapja váratlanul felvillant egy lehetőség.

A Szociális és Munkaügyi Minisztérium tavasszal pályázatot írt ki egykori állami gondozott fiatalok első lakáshoz jutásának a támogatására. A tárca Budapesten és 14 megyében összesen ötvenmillió forintot osztott szét. A pályázatról azonban az érintettek nagy része tudomást sem szerzett. A Fejér megyei 1,5 millió forintos teljes keretet például Kolompár István szerezte meg, mivel egyedül ő pályázott az egész megyében.

- Én sem hallottam erről a lehetőségről, amíg Marika néni fel nem hívta rá a figyelmemet - mondja Gazsi.

- Mi is csak véletlenül bukkantunk rá az interneten, ráadásul a munkatársaimmal együtt napokba telt, amíg a rendkívül bonyolult pályázati anyagot össze tudtuk állítani - teszi hozzá Kovács Istvánné. - Hiába nemes a szándék, ha az egykori állami gondozott mellett nincs egy segítő, akkor esélytelen marad egy ilyen pályázaton.

Gazsi nemcsak az állami támogatást nyerte el, a megyei önkormányzat további 700 ezer, a fehérvári önkormányzat pedig várhatóan egymillió forinttal segíti a lakásvásárlását. Mindez azt jelenti, hogy a kiszemelt lakótelepi lakás megvételéhez a roma fiatalembernek nagyjából négymillió forintos hitelt kell felvennie.

- Továbbra sem engedjük el a kezét Gazsinak és az élettársának - mondja Kovács Istvánné. - Mindkettejük keresetének egy részét közvetlenül arra a számlára utaljuk, amelyhez egyelőre még nem nyúlhatnak hozzá, hanem automatikusan erről törlesztődik majd a lakáshitel.

- Saját lakás, önálló otthon - ízlelgeti a szavakat Gazsi. - Sokan biztos lenéznek érte, de nekem ez áll az értékrend csúcsán. Ahonnan én jövök, onnan ez elérhetetlennek látszott. Nekem is csak azért sikerült, mert óriási szerencsém volt. Jó lenne, ha a sorstársaimnak is több jutna belőle.

Gazsi a fazekasműhelyben cseréptárgyakat készít