irodalomtörténész

És ha máris ellenérveket szegeznének nekem a legfelelősebb honurak, hogy nem, nem így van: igenis, maradt annyi erkölcsi tartalékunk, hogy a szabadság, amellyel visszaéltünk, ne kerüljön esőáztatta, olykor fustélyként használt zászlóink sorsára. A szenvedéssel, vérrel kivívott nemzeti méltóság erkölcsi tőkéjét, amelynek fedezetével a forradalom óta oly jó volt magyarnak lenni bárhol a világban, úgy tűnik, felélte a mai Magyarország. Ez az állítás lehet, hogy igazságtalan, hiszen a főként Budapestre fokuszáló média torzít. Ha a debreceniek vagy más városok ünnepségeire gondolok, ahol a helyiek nem külön pártrendezvényeken ünnepeltek, pozitívabbnak sejtem a képet.

De ne feledjük: bennünket, külmagyarokat ilyen ünnepekkor főként a pesti média "delektál", mégpedig az egyezményesen "szent" napokhoz nem minden esetben méltó pártrendezvényekkel, bősz honfiak és huligánszerű szellemi garázdák, ízlésromboló jelenetek széles sávban történő megjelenítésével. És - véleményszabadság ide vagy oda - azt kívánom néha: bárcsak ne így tenné. Nemzeti kultúránk legjavához méltatlan, inkább hitvány és szégyenletes megnyilatkozások, véleményem szerint, nem érdemlik meg, hogy a média nagy erőbevetéssel segítsen nekik rosszabbik énünk megjelenítésében, mintegy lebeszélve a társadalom iskolázatlanabb részét és bennünket itt, a nemzet peremvidékén arról, hogy magasabb kulturális színvonalra törekedjünk.

Belátom: ilyenek vagyunk, ilyen a politikai elitünk is, és ezért, úgymond, "antidemokratikus" lenne kizárni a szóval és tettel randalírozó szélsőségeseket. A sajtónak kötelessége "tudósítani" a valóságról. És a "valóság" ma lehet, hogy épp ilyen: olyan tendenciák uralkodnak a magyar társadalomban, amelyek életellenesek, s a legjobb értelemben vett patriotizmus fölé kerekedtek.

De vajon így van-e? Vajon nem maguk a tömegkommunikáció intézményei vizsgáznak itt le a nemzeti kultúrában elnyert iskolázottságuk mértékéből? Vajon a valóságról megjelenített naturalista, szenzációhajhász pillanatképek mint "hiteles" narratívák mellé nem szükséges a kívánatos közjó narratíváinak kulturált kommunikációja? A megjelenített vágyak, az igények, az eszmények, a törekvések közül mintha teljesen hiányzott volna a legelemibb (női) princípiumok egyike: a béke. A kiengesztelődés, a megbocsátás, a nagyvonalúság, a kézfogás bátorsága, egyszerűen a jóakarat hiányzik ezekből a ma "mértékadó" férfiakból, akiknek belső és egymással szembeni békétlenségét az egész magyar társadalom, a kulturálisan felfogott nemzet is megszenvedi.

Tehát: a való és a kellő értékfeszültségének megjelenítésében sem ártana a mediatizálás buzgósága. Azzá lenni, ami vagy, azzá lenni, amilyen a jobbik éned - olyan imperatívusz, aminek követésére az önbecsülés kötelez. És ezt az imperatívuszt és egyszersmind biztatást közvetítette és közvetíti az igazi népi kultúra és a magyar irodalom, zene, képzőművészet és film legjava. Nem tudom, mekkora nézettsége volt az ilyen műfajú műsoroknak, bárcsak ezekre is figyeltek volna a reformrohamoknak kiszolgáltatott, megfáradt magyarok.

Vajon miért ne mérnénk magunkat minden esetben, minden nap, minden percben a legjobbjainkkal? A záróünnepségen jó volt hallani József Attila A Dunánál című költeményét: a sokat emlegetett "Szent István-i" befogadó karakter, a "Kárpát-medencei" regionális küldetéstudat ma égetően szükséges, békéltető és felemelő pillanata volt. Erdélyi magyarként én nyolcvankilencig büszke voltam, hogy a Partium és Brassó között, vagy Bukarestben élő nemzettársaimmal a Moldvába száműzött tanárokig és orvosokig, a szórványban is, mind felnézhettünk kultúránk fővárosára. A lelki feltöltődés forrása volt. Manapság inkább szégyenkezem.