Ennek a vircsaftnak aztán az lett a vége, hogy a Fidesz-polgárok kaján röhögése közben - és hathatós közreműködésükkel - bilincsben vitték el a Torgyán József operett-földmunkás által "közgazdasági zseninek" nevezett államtitkárt, hogy eltöprenghessen: rabok legyünk vagy Szabadik.

Most ugyanez van szoci variációban. Na, ma melyik bukott le? - nyitja ki reggel az ember az újságot.

És tartok tőle, mindez azért van, mert a korrupció, a lopás szerves része a rendszernek: Zuschlag nem a kivétel, hanem a szabály. Ennek a velejéig züllött, magyar politikai-gazdasági formációnak éltető eleme a lopás. Egyfelől a megoldatlan, átláthatatlan és hipokrita pártfinanszírozás miatt. Ami vélhetőleg nem elsősorban azért ilyen álszent, mert a politikusok annyira tartanának a nép haragjától, ha egyszer kiderülne, mennyibe is kerül a demokrácia. Hanem azért, mert a zavaros viszonyok között gátlástalanul lehet bugázni. E viszonyok pedig nemcsak hogy kitermelik a maguk arctalan és arcátlan hőseit, a szerzésben, levajazásban járatos figurákat, hanem kifejezetten az ilyen széltolók kiválasztódását segítik elő. Azért is, mert az effajta itt a piros hol a piros? jól belesimul a gazdasági-társadalmi formáció egészének szövetébe. Itt több nemzedék tapasztalta meg, hogy az amúgy nyilvánvalóan szükséges formációváltással hihetetlen méretű korrupció és rablás járt együtt. És ez a tapasztalat úgy is, mint a magyar kapitalizmus lényegéről szerzett ismeret a zsigerekbe ivódva formálta a közmorált.

Mindezek tudatában én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy minden ciklusban kiderül, az éppen hatalmon lévők, illetve a "közeliek" ipari méretekben tüntetik el a közpénzeket. És ebben vastagon benne van az egész politikai osztály, vagy azért, mert maga pakolja Ezüsthajóra az államkasszát, lapátolja át ifjúszoci fantomcégekbe a pénzeket, vagy azért, mert cinkosként tűri ezt.

Nem véletlenül volt akkora a morgás, amikor a miniszterelnök előállt a közélet megtisztítását célzó - egyébként valóban eléggé hevenyészett - pontjaival. Na ja, hiszen a privilégiumaikat, a finom kis gagyizási lehetőségeiket látták veszélyben a kollégák. De hát miféle figurák ezek, hogy nem akarják megérteni, az nem fair, hogy ők a szivarzsebbe meg a bugyiba gyűrve kápéban viszik ki egy kisebb falu húszévi büdzséjét adózatlan költségtérítés formájában. Nyilván azután, hogy szigorú adótörvényeket hoztak a plebsnek.

Nem meglepő hát, hogy a frakciótársak felmordultak: ne má', Feri, hogy a mi farkunkkal verjed a zuschlagos csalánt. S ha nem is direkt módon, de erősen benne volt a neheztelésben az is, hogy Feri sem aprózta el a dolgot, amikor az ő meggazdagodásáról volt szó.

A miniszterelnök egykor tudatosan bazírozott arra, hogy népszerű lehet azáltal, ha azt érzékelteti: ő biztos nem fog lopni, mert már nincs szüksége rá. És ehhez kétségkívül tartotta is magát, politikusként egy fillért sem tett jogtalanul zsebre, de ettől mégsem lett népszerű, mert éppen azt nem tudta elfeledtetni, hogy ő is ennek a züllött gazdasági-politikai rendszernek a terméke és aktív formálója, általa is lett olyanná, amilyen.

Azért reménytelen a helyzet, mert ahol korrupció van, ott korrupció van, és mindenki szem a láncban. A rendszer romlottságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ebben a zuschlagolásban az ifjak buktak le, a jövő nemzedéke, akik ezt tanulták mentoraiktól, ezeket a módszereket és eszközöket tartották magától értetődőnek, számukra a lopás a politizálás szinonimája. 

Ezzel a politikai osztállyal semmiféle megtisztulás nem lehetséges. Ők csak a demokrácia szétrohasztására, a tisztességes közélet lehetőségébe vetett hit teljes amortizálására alkalmasak. Normális esetben el kellene zavarni őket, mindet. Csak hát mifelénk éppen normális eset nincs. 

Mátyás Győző,
a Kritika szerkesztője