Érzékeny búcsú ’56-tól

Volna egy szentségtörő javaslatom. Hagyjuk meg az 56-osoknak ’56-ot. Engedjük, hogy a jövőben csak Bécsben, Párizsban, Genfben vagy az amerikai nagyvárosokban lehessen megünnepelni a magyar forradalom és szabadságharc évfordulóját.

Nekünk itthon nem megy.

Bebizonyosodott tavaly és az idén is. Képtelenek vagyunk méltósággal megemlékezni saját hőseinkről. Lássuk be, hogy május 1-jei felvonulásokon szocializálódtunk, ne görcsöljünk, ne szenvedjünk tovább: ünnepeljenek azok, akik tudják, mire való az ünnep.

Köztársasági elnökünk nem mulasztotta el, hogy az egy évvel korábbi antiünnep rendőrcselekményeire fölhívja a figyelmet, a vonulásban erős Orbán a 300 forintos vizitdíj ellen küzdött 56 ürügyén, az autóboringató sumér hadaknak pedig tökmindegy, hogy 1956-ról vagy 1222-ről van-e szó.

Miután ennyire nem sikerül nekünk 56-ra emlékezni, tanácsosabb, ha békén hagyjuk azokat, akik belehaltak. És nem idegesítjük föl azokat, akik az életüket kockáztatták hatvan éve az országért. Képzeljük, hogy az 56-os menekültek elvitték magukkal 56 szellemét.

Hogy méltósággal ápolják. 1990 óta tizenhét évünk lett volna arra (itthon), hogy pótoljuk az 56-tal kapcsolatos, tudásbeli hiányosságainkat. Ez sem sikerült, 56 kicsúszott a kezünkből, intsünk neki érzékeny búcsút. Szörnyű, amit írok, de az az érzésem, az ország jelenleg nem alkalmas arra, hogy bármit megünnepeljen. A légkör, amiben élünk, olyan, mint a mérgezett kút.

Ihatsz belőle, nem biztos, hogy belehalsz. Csak épp görcsös hasmenésed lesz tőle. Így viszont valóban nem lehet felszabadultan ünnepelni. Talán kurzusokat kellene indítani. A tanfolyam kezdődhetne a Hogyan ne legyek tahó nemzeti ünnepeinken? című tréninggel.

Folytatódhatna a Hogyan fogjam be a pofám legalább azokban a pillanatokban, amelyekről feltételezhető, hogy honfitársaimnak is fontos? elnevezésű leckével.

A Miért vagyok én ennyire tapintatlan és szűklátókörű? című órákra beírathatnánk azokat a kedves hazafiakat, akik üvöltve bizonygatják a magyarságukat, igaz, korábban valahogy nem jutott eszükbe, hogy jellemük e fontos alkotóelemét aktivizálják. Itt arra gondolok, amelyet a nyolcvanon (mellesleg 56 telén az országhatáron) túljutott amerikai rokonunk kérdezett tavaly: otthon most oly sok az „igaz” magyar; hol voltak 75-ben vagy 83-ban?

Egyszerű volna az ünneptelen Magyarországról szólva piciny bekezdésben értelmezni a negatív hullám könnyű lovasának, Orbán Viktornak az ünnep eltörlésében játszott szerepét. Ez azonban bajos, mert Orbán egyre enerváltabb. 23-án este a 300 forintos vizitdíj elleni küzdelmének új állomásához érve az volt az érzésem, nem akar ő már kormányfő lenni, ezen túlszaladt az idő. Ilyen bágyadt puffancsokkal (betelt a pohár, a hatalom sziluettje, 56, a Kelet-ellenes izé) a Felcsútban sem lehetne egy meccset végigjátszani.

Más, távolabbi célok lebeghetnek a szeme előtt – a vizitdíj eltörlése mégse lehet egy politikai pálya betetőzése. De akkor miért volt szüksége Maléter, Mindszenty vagy Bibó vállára?

Csak nem azért, hogy ezeken átlépdelve egyszer még „magas közjogi méltóságként” ünnepeltesse magát? Ha a jelek szerint még az ellenzéki vezér is csak annyira becsüli 56-ot, hogy ünnepi beszédének java részét a kódolt Gyurcsány takarodj-ra építi, akkor tényleg nincs mit tenni.

Ezért javaslom: ne piszkáljuk 56-ot, s ne nyúlkáljunk hozzá koszos kézzel. Adjuk vissza azoknak, akik szerették. És ma is úgy néznek rá, mint dédelgetett álmukra. Mert ezt lehetett tapasztalni a külföldi megemlékezéseken.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.