Új a zeneigazgató, de nem gyakorlott karmester, és eleinte úgy tűnt, hogy a Mahler-frizurás Keller András ennek megfelelően osztja is be az erejét. Beethovennel kezdtek, a Nagy fúgával, és az embernek tátva maradt a szája, amilyen határozottan és tömbszerűen szólaltak meg a vonósok, de rögtön le is hűtötte magát: ez mégiscsak egy földúsított vonósnégyes, persze, hogy ért hozzá a pálcamester, hiszen a Keller kvartettből érkezett. Akkor is derekas a munka, egyértelmű, hogy volt befektetés, gyakorlás, van becsvágy, magáért is, egymásért is dolgozik zenekar és karmester, szerencsés állapot.

A Bartók Divertimento ezt az érzést erősítette meg. Szokatlanul fegyelmezetten és tisztán játszott a társaság, de az egészben volt valami ijedt szögletesség, versenyzői szellem, hogy menni kell, ugrani, és nagyot, különben vége a világnak. Nem ez volt a legszebb Divertimento, amit életemben hallottam, de volt valami szokatlan a zenekarban. Arcokat lehetett látni, arckifejezéseket, értést és közlési vágyat. A karmesteri figyelem mintha túlságosan is a hegedűkre koncentrált volna, de az első brácsás magától is kifejezetten szépen húzta, és a többiek is boldogultak. Viszont még mindig csak a vonósok játszottak, ha meg is haladtuk a vonónégyes kereteit, a kamarazenekarét még nem.

A félelmek igazolására a Schubert-szimfónia legelején megbicsaklik a kürtös, nyilván izgul, de nincs miért. Végig a vonósok dominálnak, néha nem jön meg a méltó válasz a fúvósoktól, de ha megjön, akkor sincs elegendő súlya. Nem szörnyű nagy baj: a tempók feszesek, a zenélési kedv, a lelkesedés csak erősödik, a végére láthatóan kifáradnak a zenekari tagok. Ezt se láttam még tőlük, és mintha örömmel hagynák ott a nyugdíjas éveket. A zenekar nevelése és fejlesztése persze hosszú munka, ezért aztán óvatos az ember, nem mond új időszámítást, csak jól elkezdett második száz évet. Ez azonban így méltatlanul kevés, úgyhogy nem állom meg kimondás nélkül: életemben még ilyen jónak nem hallottam a Postás-Matáv-Telekom zenekart.