Az borítékolható volt, hogy látványos akcióból sokat nem látunk, inkább a küzdelem dominál majd. A dél-afrikai Habana szerette volna megdönteni az új-zélandi Jonah Lomu nyolccélos vb-csúcsát, ám már az első játékrészben nyilvánvalónak tetszett, hogy erre kevés az esélye. A legnagyobb felelősség a két rúgóspecialista, a már említett Montgomery és az angolok emblematikus figurája, Johnny Wilkinson vállát nyomta, hiszen nem hibázhattak. Utóbbi egyenlített is nehéz szögből elvégzett büntetőből, aztán ismét Montgomery következett kétszer is, így vonulhattak 9:3-as dél-afrikai vezetéssel pihenőre a csapatok. Az első, céllal kecsegtető akcióig amúgy a 36. percig kellett várni, akkor az angolok - nem kis áldozatok árán - két méterrel az alapvonal előtt büntetőt érően állították meg az ellenfél akcióját.

A folytatás első perceiben az angolok is végigszáguldottak a pályán, túl is juttatták a labdát a célvonalon, ám a videobíró szabálytalannak találta a befejező mozdulatot. A büntetőt Wilkinson értékesítette; aligha hihette, hogy ez lesz csapatának az utolsó, említésre méltó villanása. Kisvártatva ismét Montgomery következett, és a 12:6 már megnyugtató előnynek tetszett. Főleg, hogy a fiatal Francois Steyn is betalált (15:6): az angolok ugyan kedvüket nem vesztették - ez ebben a sportágban nem szokás -, viszont ellenszerét sem találták a dél-afrikaiak halogató taktikájának. Utóbbiak a végén már csak tördelték a játékot, hogy aztán Alain Rolland ír játékvezető sípszava után megérdemelt világbajnoki címüket ünnepelhessék. A lefújás pillanatában Colin Mabey vésnök azonnal "nekiesett" a szépséges kupának, hogy tízperces rohammunkával Dél-Afrika neve is felkerüljön a győztesek listájára. Anglia tehát nem írt történelmet (nem nyert vb-t kétszer egymás után); ennek alighanem az elődöntőt éppen a szigetországiakkal szemben elveszítő franciák örültek leginkább, akik amúgy a bronzmeccset is elbukták Argentínával szemben.