Nemigen találkoztam még fiatalemberrel, akit igazán és mélyen megérintett volna '56 érzésvilága. Pedig fogékonyak a vitákra, konfliktusokra. Nem az a bajuk, hogy nincs ott a nemzeti egység abban, amiről azt mondják, hogy arról szól. Az sem olyan zavaró, hogy épp az ellenkezője, a nemzeti konfliktus ünnepéről beszélhetünk. Hogy ebben az értelemben ellenforradalmi ünnepeket tartanánk. Ez még érdekelné sokukat. Szeretik a kard ki kard helyzeteket.

A tétet nem érzékelik. Azt még befogadják, hogy október 23. - bár ebben az értelemben csak 6591. IX. hó 32-ről beszélhetnénk - alkalmából vizitdíj-, meg tandíjszónoklat lesz az Astoriánál, kiegészítve azzal, hogy az illegitim kormányfő és népnyúzó csapata távozzék, és más felől talán azt a kellemetlenséget is tudnák racionalizálni, hogy egy ilyen jobbról hergelt világban minden irányból lezárják az utcákat egy fél napra, ha este az Operában a baloldali-liberális kormány díszelőadást celebráltat. Vannak, s a politizáló fiatalok között biztosan többen, akiknek ez belefér, bár az egyszerű polgári ízlésvilágon már mindkét esetben jóval túl vagyunk. Nem ez a baj. Hanem az érzés, hogy az '56-os beszéd üres. Ebben az értelemben igazságtalan a mai értelem közönye. Többről volt itt szó ugyanis akkor. A számunkra sokkal többről viszont semmi nem jön át az évforduló kulisszáin. Pedig nem így indult. 1989 nyarán Nagy Imre újratemetésével, a Hősök terén, a Műcsarnok előtti ravatallal. Amely nem véletlenül volt ott, és nem a tér közepén. Azért ugyanis, mert az egyik mártír, Losonczi Géza lánya, Losonczi Anna a temetés előtt néhány nappal szült. Szoptatnia kellett hát a gyereket kétóránként, és a tervezők nem tudtak elhelyezni a tér középen egy olyan fülkét, ahová ő visszavonulhatott volna. Ezért került, diszkrétebb helyre, a Műcsarnok mellé a ravatal.

Talán ez volt az utolsó - helyesen és szépen eszményített - valódi '56-os gesztus. Azóta a dolgok mennek a maguk normális kerékvágásában. Úgy, ahogy ötvenhatban semmiképpen.

A természetes csapáson pedig az jön szembe velünk, hogy Orbán Viktor és a Fidesz a nyilvánosság számára Nagy Imre temetésével születik, hogy egyszersmind meg is haljon Nagy Imre a Fidesz számára Nagy Imre sírjánál. Nem akarnak kilépni abból az antagóniából, hogy gyilkost és áldozatot nem lehet összekeverni. Hogy az SZDSZ-t és az MSZP-t az 1956 utáni megtorlásokban való közösség tartja össze, és így tovább, az egyéb kíméletlenül szándékos csúsztatásokkal, amelyek mind lesújtó ellentétben állnak azzal, hogy az egész egy kommunista, Nagy Imre temetésén kezdődött, Orbán ott elmondott beszédével, s hogy most azzal kellene szembenézni, hogy nem szabad összekeverni Nagy Imrét Nagy Imrével, a gyilkost az áldozattal, a kommunistát a nép emberével.

Ha az újratemetés utáni azonosítási pontokat vesszük fel, nem értheti ma már senki, hogy mit keresett 1989. október 23-án éppen Szűrös Mátyás azon az erkélyen, s miért éppen ő kiáltotta ki a köztársaságot. Hogy az első szabadon választott parlament első törvényéből, amely 1956 emlékéről szól, miként húzták ki az utolsó pillanatban Nagy Imre nevét. Hogy mi történhetett egy országban, ahol épp az igazán ötvenhatos államfő, Göncz Árpád ünnepi kifütyülésével kezdődhetett az a neurotikus acsarkodáshullám, amelynek egyik bejáratott ürügye azóta október 23. évfordulója.

Azt sem érteni, hogy miként válhattak az évforduló számkivetettjeivé a liberálisok, akiknek vezető emberei a rendszerváltozás előtt is nagy kockázatokkal, de tartották az ünnepet. Talány, hogy a szocialisták, akik emberi igazolást találhatnak a balról kezdeményezett szabadságakarat ünnepében, folyvást Nagy Imre somogyi szülőházába menekülnek intim megemlékezésre, durvább megfogalmazásban illegalitásba, és képtelenek olyan tükröt találni ilyenkor, amelyben másoknak is megmutathatnák magukat. Október 23. mintha nem is lenne más, mint egy jó végszó rettenetesen kedveszegett mondatokra. Aktuális zárszóként pedig éppen Nagy Imre álomemlékét játsszák most ki Kádár János valódi nosztalgiaemléke ellen, amihez pedig, ha valaki, hát ők megértőbben viszonyulhatnának. Ha már a nép ezt teszi.

Igaza van annak, aki ezzel nem tud mit kezdeni. Még utálni sem lehet, nem hogy szeretni. Itt be is fejezhetnénk, ha nem kellene szembenéznünk egy űrrel. Teátrálisan: a lyukkal a zászló közepén.

Nádas Péter az ötvenedik évfordulón azt mondta, hogy itt pártpolitikai szempontok szerint átszínezett illedelmes hiedelmek és érzelgős agyrémek élnek egymás mellett a köztudatban, de semmi, ami érvényes. És idézhetők Göncz Árpád jelzői is a szétfütyült, el nem mondott, de leírt beszédből: "ötvenhat véres pátosza felidézhetetlen, minden nagy szó, minden rikító jelző csak fakítja a valóságot, ahelyett hogy felidézné. Amit akkor éltünk át, soha többé át nem éljük, az indulat, ami akkor volt hiteles és valóságos, ma már - ha idézzük - alig több mint színpadi díszlet".

Megadjuk magunkat? Sohasem tudjuk meg, mi volt e véres pátosz varázsa? Lássuk be, innen nem mutatja meg magát ötvenhat. Nem akart ugyanis se baloldali, se jobbos lenni, hanem néphatalmat remélt. Bármely párt, politikai oldal szemszögéből tekintve ez ma megfoghatatlan. A lázadás kapitalizmusközönye is. Az viszont jobban átélhető, hogy elkívántak innen mindenkit, elsősorban is a szovjeteket, hiszen ők voltak itt, de a felbukkanó horthystákkal is így tettek. Mindenkivel tehát, aki még a háborúra emlékeztetett. Ezzel pedig az ünnep nélkül befejezett, életet-halált nem tisztelő háborús évekből embertelenül békeharcos, hidegháborús korba forduló világ végét akarták kimondani. Innen nézve már nem érthető, ami akkor, néhány évvel a frontokon, munkatáborokban, roboton és lágerekben töltött évek után természetes volt, hogy ezért fegyvert is fogtak. Hiszen élet-halál nem volt drága. Az volt a cél, hogy azzá váljék.

Ebben az értelemben - a megtorlás áldozataival, az elfojtott kádári évekkel együtt is - győztes volt a forradalom. Onnan kezdve számon kellett tartani az áldozatokat. A világ is megélhette, hogy a háborús világrend nem örök. Az élet felértékelődhet.

Ezt ígérte talán egy fontos pillanatra 1989 is, s jelképes értelemben a ravatal áthelyezése a Műcsarnok mellé egy szoptatós anya kedvéért. Mindez azonban innen tekintve még nem látható, de legalábbis nem tűnik fontosnak. Innen most 6591. A háború végének ünnepe lehetne, amikor azonban új hadüzeneteket harsognak. Mára már megszokott, érthető. '56 felől: rontás az ünnepre. Emlékét nem veszélyeztetheti. Nem is találkozik vele.