Egy átlagnál világosabb perzsa Kumban
A közlekedést a városban a káoszelvre építették, vagyis volt benne rendszer, csak éppen nem gyorsította a folyamatokat. Némi pekingi tapasztalattal persze ideges nem voltam, és a buszt sem tudtam lekésni, hiszen fogalmam sem volt róla, mikor indul. Tanácsadóim ugyan mondták, hogy pénteken Kumba irdatlan tömegek utaznak, de engem éppen a péntek vonzott. Ehhez képest a gigászi pályaudvar megszámlálhatatlan busztársasági pénztárának egyikében sem volt kiírva Kum neve, pedig jó kétperces koncentrációval rögzítettem az elmémben a város nevének arab írását.
Sejtettem, hogy az információs pultnál hiába fogom üvöltözni, hogy "kum", azt biztos nem fogják érteni - s lőn. Öszszeszedtem minden erőmet, és leírtam a manusnak, persze balról jobbra. Nézte, nézte, majd ő is felüvöltött, boldogan, valahogy így: "hom".
Innentől számítva három perc múlva fenn ültem a buszon. Nemhogy tömeg nem volt, hanem a busz akkor indult el (az volt az indulási ideje), amikor az összes széket elfoglalták. Ha az újonnan érkezők közül a nők nem tudtak a férjük, esetleg egy másik nő mellé ülni, akkor a rendelkező ember átrendezte az ülésrendet. A sorozatos reformoknak aztán én ittam meg a levét, mert egy igen kellemetlen figura került mellém.
Ha nem Iránban történt volna, azzal a biztos tippel jövök elő, hogy az illető minimum súlyosan másnapos. Egyébként is surmoid alkat volt, de ez nem lett volna olyan nagy baj, csak éppen nem tudott mit kezdeni a testével. Ide tette a lábát, oda, fel, pörgött-forgott. Az utastársak mély szolidaritással figyeltek, mígnem amikor negyedszer feküdt az ölembe, ékes magyarsággal, fennhangon, röviden összefoglaltam, mit gondolok az anyjáról, és bár mondandóm tartalmát azonnal megbántam, a fellépés feltűnően sikeres volt. Egyrészt a figura összehúzta magát, és csendben elaludt, másrészt barátom lett az egész busz. Egy anyázással nem rossz teljesítmény.
Mire Kumba értem, mindent pontosan tudtam, és az egyik család még a taxijába is befogadott. A kellemetlen az volt, hogy megerősítették, amit addig is tudtam: nem lévén muszlim, sajnos a Masumeh mecsetbe, amely itt a szemnek a legfőbb attrakció, nem mehetek be. Nem volt olyan a helyzet, hogy belevágjak, mi lenne, ha muszlim lennék, így egykedvűen elkezdtem körülballagni az egyébként gigászi méretű komplexumot. Valamely ajatollah éppen szentbeszédet tartott, de nem maradtam le semmiről, hiszen ki volt hangosítva. Nem értettem, az igaz. Itt szokott beszélni Hamenei ajatollah is, a legfőbb vezető, de szerintem ez nem ő volt, mert a fő ima délután van, ez idő tájt pedig még dél sem volt.
Eredetileg ez a hely Fatemehnek, Reza imám lányának volt a mauzóleumszerűsége még a IX. században, de a mai formáját és az eredetinél nagyobb jelentőségét jóval később, I. Abbasz sah, a Nagy Abbasz uralkodása idején kapta a XVI. század végén, a XVII. század elején. A mi Abbaszunk ugyanis a síita eszmék dicső képviseletére igyekezett alapítani uralkodásának legitimitását, ám a legfőbb szenthelyek, Nedzsef és Kerbela az ottománok uralma alá estek (ahogy ma például Irakban vannak).
Jó érzékkel úgy indultam, hogy majdnem egy teljes kört kellett megtennem, mire eljutottam a főbejárat előtti rendkívül impozáns térre. Iszonyatosan sütött a nap, ráadásul egy kicsit pont a mecset felől, jó fentről; nem tudtam rendes képet készíteni. Allah azt súgta nekem, hogy menjek el, nézzem meg, hol lakott még száműzetése előtt Khomeini ajatollah, és ha visszajövök, megoldódnak a problémáim.
Megnéztem az imám házát, semmi különös. Rá van festve ő meg az utóda, de sok más házra is rá vannak festve. Elég szegényes környék, így élvezetes sétát tettem a sikátorok tekervényein át vissza a mecsethez. Éppen a főkapunál alakult ki egy kis árnyék, és láttam a csodálatos belső udvart, fényképezgettem, majd azon törtem a fejem, hogyan lehetne beoldalogni. Alig fogant meg a gondolat, amikor a mi színes portörlőinkhez hasonló valamit a kezében tartó őr már jelezte is, hogy húzzak onnan. Elballagtam, de a következő kapunál még szebb volt a látvány, hiszen a mecset hatalmas, ezüstös főbejáratát láttam.
Az őr nagyon beszélgetett valakivel, gondoltam, bevetem egy barátom módszerét: bamba képet vágtam, és csak úgy betámolyogtam. Olyan nagy biztonságban nem éreztem magam, inkább csak haladgattam tovább, amerre a legtöbben mentek. A muszlimok között voltak, akik fényképeztek, voltak, akik dohányoztak, én kerültem ezeket az aktivitásokat, nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Erősen koncentráltam, és lélekben már kezdtem elperzsásodni: sötétedett a szemem, a hajam, a bőröm.
Szép lassan egy bejáratnál voltam, előtte nagy területen szőnyegek, itt vetették le a cipőt. Be lehetett adni megőrzőbe, de lehetett zacskót tépni, abba beletenni és kézben vinni. Felfigyeltem egy, az átlagnál lényegesen világosabb perzsára. Nálam azért sötétebb volt, de - gondoltam - mellette talán nem olyan nagy a kontraszt. Éppen lehajolt, hogy leveszi a cipőjét, melléálltam, én is lehajoltam. Ilyen hosszúnak még életemben nem tűnt a cipőfűzők kigabalyítása, és végig ott volt bennem, hogy kopogtatnak a hátamon: pajtás, nem kell levenned a cipődet, abban is elvonulhatsz innen.
De nem, bent voltam. Az első gondolatom az volt, hogy betérdelek a többiek közé, legalább a kék szememet nem látják, de gyorsan rájöttem, hogy akkor a szép kék szemeimmel én sem fogok látni semmit. Aztán lassan, egyre inkább lenyűgözve körbesétáltam. Találkoztam a barátaimmal a buszról, nagyon örültek, hogy ott vagyok, hát még én, és szép lassan elmúlt minden aggodalmam. Nagy tisztelettel néztem az emberekre, akik a hitüket gyakorolták, és egyetlen szemrehányó pillantás sem ért. Csak kifelé gondolkodtam rajta, már ismét cipőben: lehet, hogy mégis be lehet menni, csak én éltem meg az egészet úgy, mint egy titkos kalandot? Talán nem kellett volna annyi Vámbéry Ármint olvasnom.
Teherán-Kum, 2007. október
