MGP: „Ízről ízre király”
Király Levente a főiskolán még König Levente. Negyvennyolc éve színész Szegeden. Kezdetben király helyett gróf volt. Karcsúderekú gróf Kaucsiánó Bonifác a Csárdáskirálynőben. Észrevétlen nőtt kívül-belül. Valószerűtlenül elterebélyesedett. Ezenközben nagy színésszé dúsult. A legvásottabb évezredes ripacsfogásoktól hatalmas fegyvertárral rendelkezik a színészi hatások csepűrágó-nemzedékek forszaival, de képlékenyen idomul nagy szerepekhez, odaáldozva életkorának gazdag tapasztalatait. 2002-ben színpadra élte és nyilvánosan előgondolkozta Brecht Galilei élete darabjának nagy tudósát. Már nem tánctudásával ámította el közönségét, hanem azzal a könnyedséggel, hogy előtöprengte a tudományos tételeket, a kiemelkedő férfiúra is érvényes erkölcsi szabályokat, az igazság kimondásának, valamint a csavaros eszű megalkuvásnak dialektikáját.
A Lear királyban – aminek rendezésének frivol munkacíme: ws. Lír – a rivaldával párhuzamosan, a szín mélyén öt egymás mellé tolt, nylon-lepedővel leterített, gyári sorozatgyártott asztalnál levest kanalaz tizenhárom gyászöltönyös ember, a Cenacoló, az utolsó vacsora résztvevője. Olcsó díszítésű, préselt falemezzel borított éttermi helyiség. A falon műanyagból nyomott kristályburájú világítótestek. Középen, főhelyen a király. Semmi dekórum. Polgári családfő. Összpontosít az evés élvezetére. A metélt tésztás csirkelevesből kézzel kiszedi a csontokat, lerágja a húst, ínyencként leszopogatja ujjait. Oly nagy evés ez, mint Charles Laughton VIII. Henrikje Korda filmjében. Élete csúcsán lévő hedonista. Erős és nagy a birodalma. Elvégezte dolgát. Élvezni akarja a békét, a hatalmat és a levesét. A dús étkezés közben családi ügyként szétosztja a neki már terhes közigazgatást.
Mitől király a színész a színpadon? Mondják, mert a többiek királyként viselkednek vele. Szegeden azonban mindenki a levesben merül el, vigyáz, hogy a metélt ki ne csússzék a kanálból. A televízió minap vetített szereplő-válogatást az István, a királyhoz.
A rendező visszaküldött egy jelentkezőt, hogy jöjjön be újra, mint király. Itt rejlik a különbség a tegnapról maradt megavasodott színészet, és a mai színház között. Ha „királyként” jő a színész csak pöffeszkedő hólyag közlekedik az emelvényen. A szegedi Lír – ezért is változtat helyesírásán – nem egy uralkodó balvégzetéről regél, hanem azt röntgenezi meg: mi egy emberben a királyi vonás?
A diáknyelv régóta elvégezte azt a munkát, amit Zsótér valósított meg rendezésében: a klassz, a klafa, a baró helyett a csúcsot, a remeket királynak nevezi, vagy tovább játszva a szóval, azt mondja: sirály.
Szegeden Shakespeare tragédiája nem égre óbégató, hajtépő tragikai mutatvány. Király Levente szelíd Lír. Cordélia látszatellenkezése sem hozza ki sodrából. Nyugalommal fogad minden ellenkezést. Mintha nem is hinne a fülének.
Észokokkal, érvelően ellene forduló lányai – Gonerilt Pataki Ferenc, Regant Harsányi Attila játssza sziszegő kígyók helyett igen racionálisan – sem rendítik meg.
Elképzelhetetlen számára, hogy egy tisztességgel, eredményesen elvégzett élet nem érdemel tiszteletet, megbecsülést, ha leteszi hivatalát. A mindenkivel méltányos király megzavarodik attól, hogy oda a tisztelet, ha oda a rang. A viharjelenetben („Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj!), vagy Cordélia tetemére rátalálván („Üvöltsetek, ó, üvöltsetek!) a leghalkabb.
Tisztán tagolva nem hangászatilag hörög, hanem értelmesen elemzi helyzetét. Nem szélfútta, ág szaggatta üstökkel bolondul meg teátrális hagyományok szerint. Elönti a derű. Kétségbeesés helyett szelíd mosollyal válaszol bántalmaira. Mosolyogva nézi a felbolydult világot. A nyugalomba menekül a méltánytalanságok elől.
Fenséges őrület szánja meg. Ízről ízre király – ahogy a modern költő Vörösmarty fordította. Ez az alakítás és az előadás eredeti leleménye. Nem pedig az, hogy Giorgio Strehler vitatható szerepösszevonását (Fazekas Andrea Cordéliát és bearanyozott arccal a Bolondot is játssza.)
A férfiszerepeket nők adják. Cornwall: Cseh Zsuzsa, Alban: Borsos Beáta, Edmund: Melkvi Bea, Nemes/Aggastyán/Orvos: Fekete Gizi. Kentet a táncosnőből lett nagy színésznő Zarnóczai Gizella hatalmas összpontosítással és szuggesztivitással. Jakab Tamás igaz őszinteséggel erősíti meg Glosterként Lear tükörsorsát. Megvakítása Erzsébet-kori rémdráma: kiszívják szemgolyóját, Cornwall és Regan kikanalazza és megeszi.
Megemlítendő Járai Máté táncos fogalmazású Oszvaldja. Reá hárul a premierközönséget leginkább elriasztó leves kiköpése, fulladásos halálában a tetem pufogó gázkibocsátása. (Miközben Karikó Teréz felvételről a Pillangókisasszonyt és Verdi Macbethjét énekli.)
A színinövendék Orosz Ákos bírja szusszal és játékinvencióval a szegény Tamásként bolyongó Edgar szerepét. Albannak a daraboz záró ötsoros végbeszédét ő mondja el: Nehéz idő sújt: itt engedni kell, / És mondanunk, mi fáj, nem ami illik. / A legkorosb legtöbbet szenvedett. / Ifjabbak, akik itt vagyunk, nem érünk / Ily dolgot, s nem jut ily sokáig élnünk.
A csillogó szemű színészipari tanuló bíztató megrendülése zárja a játékot, ami a rendkívüli színész Király Levente jutalomjátéka.
