Mondani, és...
A gödöllői Szűcs János elvileg Heltai Jenő és Lehár Ferenc esttel érkezik, és ebben nemcsak az időpont, illetve az időtartam (mintegy 12 perc) a furcsa: a performer előbb Petőfit idézi meg női nemiszervileg, aztán Heltai Vén kocsis dala című versét s egy Lehár-dalt vezet elő, kezében láthatatlan köcsögdudával. "Ne a nőt nézze - a köcsögdudát!" - harsogja, ezt feleslegesen, mert ahogy duda, úgy nő sincs a színpadon. Miközben verset mond és énekel, a láthatatlan duda láthatatlan húzó káját (na?) húzogatja, igen, éppen úgy. Közben meg egyre eksztatikusabb állapotba kerül, aminek láttán-hallatán az imént még a Merlin Pódium Caféja körül sündörgő tinilányok olyan intenzitással rebbennek szét, mintha mindegyiküknél egyszerre kezdene hatni a limonádéba (egyébként Budapest egyik legfinomabb limonádéjába) kevert amfetamin.
Ímhol hazámnak sík hegyei.
A pszeudomagánkéj után a kamarateremben a budapesti Ad Hoc Csoport Sartre Zárt tárgyalását játssza - három gyilkos történetét, akik arra ítéltettek, hogy a pokol előszobájában egymás hóhérai legyenek, válogatott csábításokkal és bonyolult létfilozófiai fejtegetésekkel készítve ki a többieket. Hogy miért kellett meghúzni az amúgy is csak negyvenoldalas egyfelvonásost, kigyepálva az eredeti kezdő jelenetben eligazító szerepet játszó Pincért, nem derül ki. Mondjuk, más se nagyon. Idegesítően túljátszott, intellektuális, de végül mégis csak némi egzisztencializmuszanzával bonyolított Emanuelle-félét kapunk, a helyzetet csupán az menti valamelyest, hogy a műszakból nem harsan fel a Gergely Róbert-féle örökbecsű filmdal, ezért örök hála. Na jó, folytassuk - mondja Garcin, a pacifista-író-publicista-feleségkínzó a darab legvégén, a mellettünk ülő lány szerint viszont inkább "neee!" És neki lesz igaza.
A büki Tücsökkar és a szombathelyi Capito gitárklub fúziója aztán választ ad a kérdésre, hogy miért is jöttünk tulajdonképpen: magyar költők megzenésített verseit adják elő ének- és gitárhangon, xilofonon, valamint ritmushangszereken. Többek között Ady
Endre, Áprily Lajos, Farkas Árpád, Juhász Gyula, Kölcsey Ferenc, Romhányi József műveit, de Hobo-Szarka, sőt Cseh Tamás-Bereményi Géza dal is akad - nagy merítés. Egyet azért sajnálunk: a tizenkilenc előadó többen van, mint a közönség zsűristül.
A budapesti-balatonszemesi Thespiánus 2. Kommandó három fiatal drámaköltő, Kovács Cohner Róbert, Rátky László és Savanyú Zsófia Víg gazságok című, a mellékelt ismertető szerint mindössze néhány nap alatt rímekbe szedett, kuplerájban játszódó opuszát adja elő, számosan. A szüzsé alapjául egy, a testvérszerelemről beszélő John Ford darab, a Kár, hogy kurva szolgált, amelyet a társulat meglehetősen szabadon és szabadosan adaptált. Hogy mást ne mondjunk, beúszik a maffiavonal, és találkozhatni bőven a legmodernebb altesti poénokkal, szójátékokkal is. A zsűri rendezőtagjának láthatóan túl sok néha a fiatalokból, de amúgy hatalmas röhögések kísérik a produkciót - ilyen vidám körülmények között még nem nagyon láttunk majdnem tucatnyi embert elhalálozni. Dramaturg: Turczi István, rendező: Solténszky Tibor.
Uzsonnaszünet: otthoni szendvics alufóliából, kávé, cigaretta, tangó. Kárász Eszter kvartettje hangpróbál a versekkel fűszerezett esti Edith Piaf hepeningre. Az édes-bús frankságból a szervezők hívására hirtelen a hatalmas, rideg Oroszhonba cseppenünk. Gál Tamás Griskovec: Hogyan ettem kutyát? című monodrámáját mondja el a nagyteremben felállított vörös sátorban. Három év katonaélményei nyolcvan percbe sűrítve, tömény, mélyen átélt, zaklatott darab. Remek darab. Örök darab. A szlovákiai Chotinból érkezett Gál barátilag, bensőségesen osztja meg a hallgatósággal, milyen bakának (egyáltalán: embernek) lenni a végtelen Oroszországban. S hogy ez nem volna vers? Hát mi a vers? Persze, versszerűen tördelt szöveg - de azon túl? Nem elégszünk meg a Kányádi-anekdota szerinti gyerekszáj-definícióval, amely szerint vers az, amit mondani kell. Mert akkor a gázóraállás-bejelentés is vers, meg a Rorschach-teszt is az. És mit kezdjünk Tandori sakkverseivel? Vers az - így a kocsmafilosz -, amit megírni és mondani, elénekelni, eljátszani, elfelejteni, újra és újra felidézni, magunkban szavanként ízlelgetni kell, lehet, tanácsos. Hazavinni, néha letisztogatni róla a zsebpiszkot.
És fesztivált szervezni köré, mert lírából alapjáraton ugyancsak kevés jut manapság.
