Tartalmilag annál több: a tagállamok egyéni sérelmek és rémségek kicsiny boltjává tudják tenni az európai csúcsot, gondoskodtak erről Lisszabonban is. A mindig renitens, választások előtt álló lengyelek, a velük csaknem egy követ fújó csehek, britek, a kezdő csoportban induló bolgárok nem is okoztak meglepetést. Ám három éve kevesen fogadtak volna rá, hogy az EU-überkonform Romano Prodi egyszer még az Európai Parlament 750 leendő helye közül egyetlenegyért fogja verni az asztalt. Verte. Ausztria pedig azért sírt, mert a németek elözönlik az egyetemeit. Szörnyű lehet. Betolakodók, ráadásul akcentussal beszélnek "osztrákul". Európának kész szerencséje, hogy mindeközben Gyurcsány Ferenc és Robert Fico a kisteremben birkózott egymással: elképzeljük, amint a máltai miniszterelnök felhív egy történészt, hogy a Felvidék történelmének utóbbi százötven évéről tájékozódjon. "Minden politika helyi politika" - mondja az amerikai. Ezt eddig is tudtuk, de EU-kompatibilis mázzal öntöttük le ("közös értékek"), és elénekeltük hozzá Beethoven Örömódáját. Mindenki vigyázzban állt, mint az úttörőcsapatban.

Ami a parlamenti helyeket illeti: a kicsinyes játékot nem a tagállamok kezdték. Az EU-csúcs az Európai Parlamentre bízta, hogy döntsön a mandátumok lefaragásáról. Döntött is, mégpedig a Lamassoure-Severin-jelentésben. A francia és a román politikus tizenhét ország esetében tartotta szükségesnek, hogy csökkentsen a létszámon. Nem vád, csak megállapítás, hogy Franciaország és Románia a másik tízes csoportban kapott helyet. A magyarok azért nem sípoltak, mert a többi tízmilliós ország is hasonlóképpen járt, két helyet vesztett. Igen, a szomszéd tehene is.

Nem volt kérdés, hogy a lisszaboni szerződés megszületik, annyira eltökélt volt a portugál elnökség, s akkora volt az európai közvélemény nyomása. Eredmény kellett, akár újabb tagállami hasfájások orvoslása árán is. Ezt láttuk Brüsszelben 2005 decemberében, amikor a hétéves keretköltségvetést kellett tető alá hozni, s szívük meglágyításáért cserébe szabályos "karácsonyi ajándékokat" kaptak a tagországok. Kettős többség az EU-tanács döntéshozatalában, főképviselőnek nevezett közös külügyminiszter, állandó elnök az Európai Tanácsban: Európa most végre - 2009-ben! - hozzáláthat a munkához, amit a közvélemény vár tőle. Állások, gazdasági növekedés, közös energiapolitika, megkímélt környezet.

A gond: itt már júniusban is tartottunk egyszer. Már az akkori EU-csúcs eljutott azokhoz a főbb vonalakhoz, amelyek mentén a mostani megállapodás is megszülethetett. Az elmúlt négy hónapban a mesterségesen felbukkant problémákat kellett megoldani. De hozzászoktunk, hogy az EU-ban minden ötször történik meg, amíg a bizottság albizottságának főbizottságán is végigfut egy ügy. A fejeseknél sincsen másképp.